Én, a kis orvos

 Vissza invitáltam hát az új ismerősömet a szobába, ahol eddig is voltunk. Leültettem a kanapéra és megígértem neki hogy itt maradhat addig ameddig az összes sebe be nem gyógyul. Én fogom ápolni. Majd szerzek valahonnan orvosságot és fáslit amibe be tudom tekerni a lábát. Ha már így összehozott minket a sors miért ne segíthetnék neki? Szegény szintén zsidó hadirokkanton aki megmentette az életemet.
Éppen a szekrényben keresgéltem valamiféle orvosság után, közben elhatároztam magamban hogy addig fogok hozzá beszélni ameddig meg nem szólal. Biztos kihúzom belőle a szót! A kanapéhoz siettem. Vizes rongyot és meleg vizet készítettem. Kezemben az orvossággal ültem le mellé.
-Mutasd a vállad!-érintettem meg a karját és kicsit előrenyomtam hogy láthassam a sebet.-Húzd feljebb a felsőd hogy lássam a sérülést! Ez most lehet hogy kicsit csípni fog de semmiség!-mondtam miután feljebb húzta az ingét és kivillantak hátizmai. A kenőcs hatására egy kicsit felszisszent de keményen állta. A lábát is lemostam majd bekentem és az arcát sem hagytam ki. Mindenhol szépen gondosan bekentem ahol kellet és már nem is nézett ki olyan rosszul. Rám nézett. Kedvesen rámosolyogtam. Csak bólintott. Lehet hogy nem is tud beszélni. Lehet hogy néma. Ki tudja? De akkor is megmentette az életemet. Ha ő nem lenne akkor én sem lennék most itt.

***

Aznap este már nem várhattam tovább, neki estem és kérdezgettem. Nem adtam föl. Oda ültem hozzá az asztalhoz. Rámosolyogtam. Néztem egy ideig... ő is engem. A tűz csendben ropogott.
-Hogy hívnak?-nem válaszolt-Miért nem beszélsz hozzám? Senkihez sem beszélsz? Talán néma vagy?-egy kérdésemre sem válaszolt.
-Nézd! Én örülök hogy megmentettél, mert majdnem megöltek! Én is segítettem neked, sőt azt akarom hogy itt aludj! Szükségünk van egymásra mert dúl a háború. Szólalj meg!-kérleltem. Rám mosolygott. Nem erre számítottam.
-Feladom! Úgy látszik nem szólalsz meg!-mondtam lemondóan.- Melegítettem neked vizet! Menj, mosakodj le!-küldtem. Csak bólintott, felkelt és elment. Én addig megvetettem az ágyat és mivel csak egy ágyam van ezért nem volt mit tenni, sajnos együtt kellet aludnom vele. Átöltöztem hát, felvettem a hálóingem és befeküdtem az ágyba. Sokáig nem tudtam elaludni. A háborúra gondoltam és arra hogy akármennyire is reménykedünk a jobb jövőben, az úgysem fog bekövetkezni. Ma is mi történt? Le akartak lőni. Meg akartak ölni úgy hogy nem tettem semmit. Hullák hevernek az utcán. Ártatlan emberek. Csontig fogyott hajléktalanok. Én is arra a sorsra jutok. Zsidó vagyok. Egy senki fia zsidó lány. Egyedül élek és az hogy most ez a fiú besétált az éltembe talán a legjobb dolog ami történhetett velem a háború kezdete óta. Az említett személy éppen most sétált be a szobába. Hallottam a lépteit. Besétált, megállt. Biztos nézelődött hogy hova feküdjön. Vártam hogy besüpped az ágy mellettem ahogy mellém fekszik. Nem így történt. máshova sétált. Felültem az ágyban. Őt figyeltem. Csak nadrág volt rajta, felső nem. Az ablakhoz ment. Bámult egy kicsit ki az éjszakába, majd sóhajtott egyet. Lassan rám nézett. Én is őt néztem. Éreztem, tudtam hogy most meg fog szólalni és megtette. Nem is lepődtem meg nagyon. Ez egy nagyon szép pillanat volt.
-Köszönöm!-bökte végül ki.
-Én köszönöm!

Sorstársak

Sikeresen eljutottam a pékig. Meg tudtam venni a kenyeret. Boldogság fogott el amint haza felé menet hideg átfagyott kezemben szorongattam az illatos frissensült szerzeményemet. Alig bírtam kivárni míg hazaérek. A gyomrom szinte invitálta magába a finom illatot. Pont beértem az utcába ahol lakok amikor egy közeledő árnyékot véltem felfedezni. Nem sokkal később az árnyék tulajdonosa is felbukkant. Majd kiugrott a szívem a helyéről amikor megláttam hogy ki az. Egy katona volt. A gyomrom menten görcsbe rándult. Le fog lőni, le fog lőni! Most meghalok-gondoltam magamban. Már rutinból felemeltem a kezem közben a torkomban hatalmas fojtogató gombóc keletkezett. Emelte a pisztolyt meg sem szólalt. Közelebb lépett én reflexből hátrébb. Elvette a kenyeremet. A szemeimet teljesen elhomályosították a könnyek. Ne bánts! Kérlek!-suttogtam. Rám mordult hogy hallgassak. Nem bírtam csendben lenni. Hangosan pityeregtem. Sirattam magam. Becsuktam a szemem majd kinyitottam a katona még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt. Mire vár? Hirtelen puffanás. A katona a mellkasára nézett majd gyorsan oda is kapott. Meglőtték. Valaki meglőtte. Valaki megmentett. A támadóm már vért köpött majd lassan térdre rogyott aztán csak eldőlt mint egy darab fa. Bele a sárba. A kenyerem még a kezében volt. Az is sáros lett. Gyorsan lehajoltam érte és kikaptam a kezéből. Mosolyogva néztem körül. Keresem a szememmel a megmentőmet aki csak nem akart előbukkanni. Gondoltam kiáltok egyet de előtte körül néztem nehogy valaki meghallja.
-Hol vagy? Mutasd magad!-tekintgettem ide-oda. Nem jött elő senki.
-Gyere! Meg kell hogy köszönjem hogy megmentettél!-mondtam de csak nem bújt elő senki.-Gyere kérek! Gondolom te is éhes vagy! Megosztom veled a kenyeret!-erre az ajánlatra végre előbújt. Egy fiú volt. Olyan idős lehetett int én vagyis 17-18 éves. Az ő ruhája is szakadt mint az enyém. Erős, izmos teste volt. Fekete haja kesze-kuszán állt. Véres sebhely volt az arcán. Gondolom nem rég szerezte. Szemében némi rémület csillogott. Tőlem pár méterre volt az egyik háztetőn. Lassan lemászott. Amikor földet ért rám pillantott. Kíváncsian fürkészett. Én is csak néztem őt egy ideig. Nem mosolyogtam nem szólaltam meg. Mindenkitől óvakodnom kell egy kicsit. Neki pisztolya van akár le is lőhet. Pár percig egyikünk sem szólalt meg de végül is valakinek meg kell törnie a kínos csendet és ha ő eddig nem tette meg akkor majd én.
-Elena Eisner vagyok!-mosolyogtam arra számítva hogy ő is megmondja a nevét de nem így tett.-Ha éhes vagy gyere velem!-intettem neki mire elindult felém sántikálva.-Megsérültél? Had segítsek!-akartam belekarolni de elvette a kezét. Fene a jó lelkembe!
Szegényes régi lakásomban nem volt éppen valami meleg. Szégyenkezve mondtam hogy nincs sok tűzrevalóm de arra sem szólt semmit. Elég szűkszavú megmentőbe botlottam. Amíg én odapakoltam a tányérokat az asztalra ő levetette kabátját és sáros bakancsát. Kabátját a fogasra akasztotta a bakancsát a tűzhely mellé tette, remélve hogy megszárad. Rendszerető fiú. Ha nem lenne ennyire szégyenlős és szűkszavú már megkérdeztem volna tőle hogy honnan jött, de nem láttam értelmét beszélni hozzá, mert úgysem válaszolt volna. Csendben ettük és csak múltak a percek. Végig azon gondolkodtam hogy hogyan tudnám szóra bírni. Legalább a nevét elárulhatná. Evés után lassan felállt. És amikor megfordult láttam hogy a jobb vállán is sérülés van. Szörnyű. Figyeltem hogy mit csinál. Megnézte a bakancsát hogy száraz-e, majd felhúzta. A kabátjához lépett és azt is felvette. Amikor az ajtóhoz közeledett csak akkor kaptam észbe hogy mit akar csinálni. El akar menni. Azt nem engedhetem! Gyorsan felpattantam és utána léptem egy határozatlan, ügyetlen mozdulattal megmarkoltam a jobb karját mire feljajdult.
-Jaj! A vállad megrántottam!-kiáltottam fel ijedtemben hogy még több fájdalmat okozok neki.-Sajnálom!-néztem a szemébe. Nem láttam benne haragot így megnyugodtam.
-Maradj inkább itt!-kértem-Nehogy megint megsérülj! Van egy kencém ilyenfajta sérülésekre! Talán segítene!-ajánlottam fel. A fiú akinek még mindig nem tudtam a nevét nagyot sóhajtott, de megadta magát és újra levetett a kabátját és a bakancsát. A kedve enyhülni látszott mert amint megtalálta a pillantásomat rögtön rám mosolygott halványan. Visszamosolyogtam és örömmel állapítottam meg hogy ez a fiú nincs fából!

Prológus

Elmesélek nektek egy történetet. Elmesélem a történetemet.
Tizennyolc éves voltam csupán. Olyan fiatal. Olyan gyenge és törékeny még. 1942. okt. 14. Ősze volt. Az idő állandóan borongós volt és vele együtt a hangulat is szomorú és sötét egy ilyen zsidó lánynak mint amilyen én voltam. Az ablak előtt ültem aznap kora reggel és bámultam a rideg berlini tájat. A napfényt nem láttam meg sosem. Pedig mennyire vártam! Jaj Istenem de vártam már hogy a nap végre áttörje a gomolyfelhőket és szebb égboltot varázsoljon a fejünk fölé, a zsidók feje fölé. Álmodoztam, vágyakoztam és néha el képzeltem hogy milyen lenne ha nem lenne háború? Mennyivel szebb lenne és nem aggódnék azon hogy a nap áttöri e a felhőket, mert akkor nem is lennének felhők. Képzeletemben egy halk és nyugodt zene szólt. Behunytam a szemem és mosolyogtam. Pár pillanatig tartott csupán a varázs mert a zene átment szörnyű sípoló hangba. Felpattantak a szemeim hátranéztem. Megfőlt a tea. Az sípolt. Hirtelen elhatározásból kaptam le a tűzről ami rossz ötletek bizonyult. Felszisszenve dobtam vissza. Szerencsétlenségemre teljesen kiömlött. Sóhajtottam. A gyomrom felkordult. Nem csoda, már öt napja nem ettem. Tudtam hova tettem azt a kevés pénzt amit már tényleg a szélsőséges napokra tartogattam. Azt hiszem ez az a nap amikor azt a pénzt végre elkölthetem kenyérre. Felkaptam hát magamra a régi fekete kabátomat, a megunt szakadt csizmát. Elindultam. Reggel a legjobb menni kenyérért. Főleg ilyenkor hat óra tájt, mert kevesen vannak a péknél és ilyenkor a katonák is kevesebben vannak az utcán. Nem mindig kell tőlük bujkálni de amikor a Führer kiadja a parancsot akkor aztán a föld alá is bújhatunk, mert akárhol megtalálnak. Beleszippantottam a levegőbe. Rothadó szag terjengett. Nem csoda! Akiket lelőttek azoknak a hulláival nem törődtek. Ott feküdtek a földön az eső mosta őket. A földbe porladtak. Jobban kapkodtam a lábam. Rá sem bírtam nézni az ott hagyott hullákra. Nem akartam a levegőbe szagolni. Nem akartam tudomást venni a háborúról és az elrontott világról amiben élünk.