Nem ezt érdemeljük!

Az az egy év során, amit a szüleim nélkül, egyedül éltem le meggyengültem. Félek mindentől és mindenkitől. Legfőképpen a haláltól. Nem akarok meghalni. Senki sem akar. És azt sem akarom, hogy más meghaljon, pedig már elég soknak sikerült. Brunonak is majdnem, amikor az a katona verte. Úgy gondolom senki sem méltó arra hogy minden érték ami benne van elvesszen, és feledésbe merüljön az, hogy egyszer a világon létezett egy ilyen ember. Talán azért gondolkodok így, mert úgy ölik a fajtám, amilyen módon egy embert ölni lehet. Talán azért sajnálom meg még az elázott kutyát is. Talán azért vagyok gyenge és azért sírok és zokogok úgy mint egy kisgyermek.

 1942. okt. 17.

Égész éjszaka nem aludtam. Vagy sírtam vagy csak egyszerűen figyeltem őt elmélázva, sajnálkozva.
Hál' Istennek ő végig aludta az éjszakát. Nem ébredt fel. Nem láttam rajta azt, hogy békésen aludt volna, de legalább ő álmokba tudott menekülni, ellentétben velem. Ha el is aludtam volna, akkor is rémálmok gyötörtek volna
Reggel nem keltem olyan örömmel mint ahogy szoktam. Nem is volt rá okom. Fáradt is voltam, Féltem is és sajnálatot is éreztem Bruno iránt. Hasznossá tettem magam és meleget csináltam, azaz begyújtottam. Vizet melegítettem és mindent elkészítettem, mire Bruno felébredt. Egészen 9 óra felé járhatott az idő amikor lassan kinyitotta a szemét és fáradtan ásított egyet. Lassan fel akart ülni de amint ülő helyzetbe akarta rántani magát nyögve visszaesett ahogy a sebei meghúzódtak a vállán és a hátán. Rögtön odaugrottam hozzá hogy segítsek, megfogtam a karját és ő nyögve lassan feltolta magát.
-Jól vagy?-kérdeztem és megérintettem az arcát. Gyengéden magam felé fordítottam, hogy rám nézzen. Könnyesek voltak a szemei.
-Bruno! Te sírtál?
-Nem!-jelentette ki hidegen és lassan felállt. Én ott maradtam az ágyon és figyeltem ahogy megmosdik majd vizet enged magának és az ablakhoz sétál, figyelve a kinti helyzetet. Én csak néztem magam elé. Ezzel telt a reggelünk. Tegnap még kedves volt amikor segítettem neki megfürdeni és leápoltam a sebeit majd gyengéden magam mellé fektettem az ágyba és egy-két szót váltottuk. És kedves volt. Közel éreztem magamhoz. Lelkileg is közel. Olyan változó a hangulata. Én mindig hozzáérek. megérintem az arcát vagy a hátát vagy valahol. Csak hogy érezze hogy kezdek kötődni hozzá, de ő semmi viszonzást nem mutat. Egymásra vagyunk szorulva. Ő is tudja. De hát akkor miért nem tud kedves lenni mint én? Csak némán állt az ablak előtt.
-Jó, szerintem se szólj hozzám!-törtem meg a csendet felé nézve kicsit bosszankodva.
-Mit szóljak?
-Bármit!-álltam fel hirtelen és megrántottam a vállam.
-Nincs sok értelme!-emelte meg a hangját
-Miért ne lenne?-mentem közelebb.
-Mert úgyis meghalunk!-jelentette ki közömbösen.
-Te erősnek mutatod magad!- kezdtem vádlón -Te nem mersz senkit megszeretni mert tudod hogy fájna ha elveszítenéd! Van szíved! Csak nem mered használni!-emeltem meg a hangom én is- Te az hiszed nincs értelme a szeretetnek! A szerelemnek! Tudod te egyáltalán hogy mi az?- léptem oda hozzá és próbáltam a szemébe nézni de nem engedte! Ez csak még jobban felbosszantott és arra ösztökélt hogy rákiáltsak:-Te gyáva vagy!-kiáltottam és rögtön rám is nézett. Hirtelen elkapta a kezem és a falnak tolt dühösen. Megijedtem.
-Nem tudod mit beszélsz te buta kislány!-nézett dühösen majd megfordult és a fogashoz ment ahol a kabátja fel volt akasztva. Felkapta magára azt is és a bakancsot is.
-Mire készülsz?-ijedtem meg.
-Elmegyek!-mondta úgy, hogy nem is nézett rám!-hirtelen elsírtam magam és amikor ki akart lépni az ajtón utána kaptam.
-Ne menj!-markoltam az alkarját sírva, de morogva "kitépte".
-Viszlát!-mondta és becsapta maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban sírva rogytam össze. Az ő lépteit pedig még hallottam ahogy elszelel, vagy inkább elmenekül.
-Te nem tudsz szeretni!-kiabáltam sírástól rekedt hangon.

-Bruno szemszöge-

Ezt azért mégsem lehet csinálni velem! Senki nem dörgölheti a pofámba hogy gyáva vagyok! Nem vagyok gyáva! Nem csak látszatra vagyok erős! És tudok szeretni, csak nem mindenkit! Őt talán sosem tudtam volna! Vagy fene tudja. Tény hogy tetszett. Hogy szívesen megnéztem minden nap karcsú alakját és pehelylépteit amikor sürgött forgott körülöttem. Talán tetszett a hangja is amikor kacagott, vagy csak simán beszélt. Szép volt! Szép, de a rajongás vagy, a tetszés nem segít! Az semmi. És az hogy néha szörnyen idegesített a pozitív gondolkodásával csak még rátett egy lapáttal. Jobb is lesz így! Nekem nem kell egy ilyen kis rinyás kislány! A magam útját kell hogy járjam, ha már úgyis meg kell hogy haljak!
Kimentem a város szélére ahol már nem voltak házak csak fák.. amolyan erdős rész volt. Leültem egy szép füves területre, ahol láttam az eget. Igaz nem sütött a nap, de az eső sem esett és ez éppen jó volt így. Sokáig ültem ott szótlanul semmire sem gondolva csak a percnek örülve. Behunytam a szemem. És hanyatt feküdtem. Közben nézelődtem. Valami nem stimmelt. Valami baj volt. Éreztem. Hirtelen felültem. A hátam megszűnt fájni. Jobbra-balra tekintgettem. A távolból valami fekete madarak szálltak föl víjjogva. Én is felugrottam és az oldalzsebemből előrántottam a pisztolyom amit tegnap szereztem a katonától aki majdnem megölt. Valaki hirtelen a hátam mögé lépett és puskát nyomott a hátamhoz. Eldobtam a pisztolyt és feltartottam a kezem. A hónom alatt hátranéztem. Egy női lábat pillantottam meg.Úristen! Ez Elena lába! A földön ült a haját a katona fogta, a keze hátra kötve a száját egy piszkos rongy szorította le, a szeme könnyes. Halkan sírt. Ekkor hirtelen minden elsötétült bevadultam mint a bivaly! Ahogy hátrafordultam gondolkodás nélkül, reflexből ütöttem le a katonát, ám mintha meg sem kottyant volna neki az arcomba röhögött. Akkor csapott belém a felismerés villáma. De hiszen ez AZ a katona! Az aki tegnap megtámadott. De hisz az meghalt! Sokkolt! Kitágult szemekkel rogytam össze. Megint rám röhögött. Nem csináltam semmit csak néztem rá. Elena visítozni kezdett. Minél hangosabban visított annál gyorsabban tértem magamhoz, így újra felálltam és egy késsel le akartam szúrni a katonát, de valamiért megszédültem és a kezem arrébb esett. Pont Elenára, akinek véletlenül a szívébe döftem a fegyvert.
Ekkor ijedtem fel szörnyű rémálmomból.

Szenvedni jobb mint meghalni

Attól függetlenül hogy a családom összes tagja zsidó, mi a háború kitörése előtt mindig jól éltünk. Megkaptam mindent. Apám orvos volt, anyám tanárnő. Mind a kettő igazán megfizetett. A szülinapom mindig megtartottuk. Nagy ünnepséget csaptunk minden évben. Az égész család ott volt, és rengeteg ajándékkal halmoztak el. Egyedül tavaly nem volt megtartva a szülinapom, ugyanis tavaly ilyenkor a szüleim már elmentek. Úgy gondoltam hogy ebben az évben sem lesz megtartva, ám tévedtem. Habár nem volt olyan nagyszabású mint amit a családommal töltöttem, de azért én mégis örültem neki és megbecsültem, ugyanis ha valamihez akkor ahhoz értettem. A becsülethez. Amit az, az egy év alatt tanultam amit egyedül, állandó rettegésben éltem meg.
1942. okt. 16.
A nap ami kivételesen aznap sütött, sőt nem is sütött, hanem egyenesen sugárzott, energikusan töltötte meg a szobát és igazi jó kedvet varázsolt, életet lehelt. Nem is bántam hogy majd' kisüti a szemem. Inkább örültem hogy végre érzem a melegét. Ahogy észhez tértem, az első gondolatom az volt, hogy ez a nap csakis értem világít most ennyire. Örül nekem és valósággal ünnepel engem. Hiszen ma van a szülinapom. Igen, ezen a napon születtem pontosan tizennyolc évvel ezelőtt. És ami még jobb: ma nem vagyok egyedül ezen a jeles napon mint tavaly, mert bizony most itt van velem ápoltam is aki bármennyire is meglepő, még a nap ez óráiban is (kilenc óra) mélyen szundikál itt mellettem. Mosolyogva figyeltem. Kedvem lett volna boldogan felébreszteni, és szólni neki hogy ma bizony nem aludhat, hisz még a nap is nekem süt. Neki is indultam hogy felébresztem, de amikor pont hozzáért volna a kezem, jóízűen csámcsogni kezdett majd vicces nyögéssel koronázta a csámcsogást. Aranyos volt, tán el is pirultam viselkedése láttán. Nem is zavartam. Nyújtózkodva dobtam le magamról a takarót és ugyanazzal a mozdulattal ki is pattantam az ágyból. Mosdani, fésülködni indultam, de még egy pillanatra visszatekintettem alvótársamra. Annyira szeretem nézni őt. Néha megfeledkezek magamról és sokáig nézem. Mindig megállapítom hogy tökéletes arcvonásai vannak. Dús fekete haja akkor áll legjobban ha kesze-kusza. Rózsaszín ajka és mély barna szeme nem is kölcsönözhetnének neki csábítóbb megjelenést. Na és az a sebhely... Nagyon férfias. Na de nem nézhetem naphosszat így hát tényleg el indultam. Készülődésem közben -habár nem csaptam hangzavart azért az álomszuszékom mégis felébredt. Fáradt arccal leült az asztalhoz és csak nézett ki a fejéből. Majd az ablakot figyelte sokáig. Talán ő is azon csodálkozik hogy süt a nap. De ő még nem tudja hogy miért süt. Leültem hát pont elébe egy székre és néztem és néztem mosolyogva. Hosszú merengése után még mindig fáradt arccal rám pillantott.
-Mi van?-talán először is így kellet volna tennem amikor nem akart beszélni.
-Találd ki mi van ma!-mondtam izgatottan.
-Öhm...-ráncolta a homlokát-Nem tudom.-jelentette ki közömbösen.
-Ma van a szülinapom!-ugrottam fel tapsolva. Nem is mosolygott. Felállt és bosszúsan fújtatott. Ezzel elsöprögette a jó kedvem. Miért nem tud velem örülni?
-Valami baj van?-kérdeztem tapintatosan.
-Hogy kérdezhetsz ilyent? Nem látod hogy mi megy itt? Nagyon nem érdekel  a születésnapod!-förmedt rám. Csak hallgattam. Vissza fojtottam a lélegzetem, majd kiengedtem. Újra leült.
-Ma el kell menekülnünk innen.-mondta nyugodtabban.-Különben maghalunk.-hallgattam. Mit is mondhattam volna? Hogy is mondhattam volna valami okosat? Könnyedén beleegyeztem.
-Mikor indulunk?
-Kezdj el pakolni és ha kész vagy szólj!
-Te hova mész?
-Nemsokára jövök.-jelentette ki nem a kérdésemre válaszolva. Könnyedén felkapta a kabátját és se szó se beszéd, elment. Álltam még ott egy ideig, majd megfogadva a parancsát elővettem néhány táskát és gyorsan beledobtam a ruháimat és azt a néhány képet a családomról, amiket a szekrényre tettem. Néhány gyertyát, hátha arra is szükség lesz. Habár nem szívesen, de késeket is tettem el, igaz, tudtam hogy nem evésre fogjuk használni. Edényeket is. Talán azokra is szükség lesz-gondoltam. Amikor mindezt gondosan elhelyeztem a táskában, még mindig nem jött. Vártam csak vártam, múltak a percek. Azt mondta hogy mindjárt jön. Körül néztem, sóhajtottam majd végül arra a döntésre jutottam hogy kinézek az utcára, hátha itt van valahol. Nem láttam semmit kint, csak hangos puffanásokat hallottam. Nem puska vagy pisztoly hangja volt ez, valami egészen más. Kíváncsi voltam, így hát elindultam a vészjósló hang irányába. Nem kellet messzire mennem. A következő utcában hirtelen megpillantottam a katona ritmikus mozgását. Majd a vasdarabot a kezében. Valakit hevesen vert, az illető nem jajgatott, egy hang sem szökött ki a száján. Óvatosan, nagyon óvatosan közelebb léptem, de a katona takarásában még mindig nem láttam az áldozatot, így megkíséreltem még közelebb menni. Ápoltamat ütötte. A háta tiszta vér volt. A húsába vájt a vas. Négykézláb szétszaggatott felsővel állta a verést. Fel sem bírt állni. Hirtelen elveszítettem az eszem. Ezt nem teheti. Hirtelen felindulásból felkiáltottam:
-NE! Állj!-rohantam oda és ordítottam ahogy a torkomon kifért. A katona abbahagyta az ütlegelést. Hatalmas kék szemeit dühösen rám meresztette. Könnyek szöktek a szemembe és azonnal elsírtam magam az ijedségtől is, de a fiú szenvedő arcának látványától is.
-Ne! Elena...-nyögte kiszáradt torokkal alig hallhatóan. Ettől csak még jobban elérzékenyültem és hangosan kezdtem zokogni. A katona nem volt valami kíméletes. Megragadta a hajam és magához rántott. Mellkasa a hátamnak nyomult. Eldobta a vasat és inkább egy kést vett elő.
-Elena, Elena, Elena-ismételgette a nevem-bekapcsolódsz a buliba?-röhögött ízetlenül a költeményén. Arcomhoz szorította a kést és mély sebet ejtett a szemem alatt. Hangosan felnyögtem a fájdalomtól és zokogva kérleltem hogy engedjen el.
-Elengedlek. De akkor ki kell hogy végezzem a szerelmedet.
-Ne! Könyörgöm!-sírtam már halkabban-Kérem uram!
-Ne Elena!-tiltakozott fuldokló hangon a fiú.-Egyezz bele!-mondta. Ebben a pillanatban kitaláltam egy remek tervet.Bűnbánó hangon, halkan beleegyeztem a katona javaslatába így erősen eldobott, amitől a földre estem. Visszafordult a fiúhoz és a földre rúgta. Most nem vette magához a vasdarabot, így azt használhattam én. Nagyon halk próbáltam lenni. Odakúsztam az eldobott vasdarabhoz. A sorstársam nem is figyelte hogy mit csinálok. Szerintem azokban a pillanatokba csak egy valamire koncentrált, hogy most biztos agyonverik. Nem tették mert ott voltam én. Halk léptekkel a háta mögé osontam és akkorát vágtam a fejére amekkorát csak tudtam. Rögtön elkábult egy kicsit, de nem esett össze, így én még annyi nagy ütést mértem rá amennyitől végleg a földre zuhant. Nem hiszem el hogy megtettem. Nem is volt időm gondolkodni. A fém darab a földre esett a hulla mellé. A fiúra emeltem a tekintetem. Az oldalán feküdt, kezét a mellkasára szorította. Amikor elvette onnan a karját elborította a vér és a mellkasából is fojt. Odarohantam sírva és azonnal lerántottam a kabátom. A hasához szorítottam remélve hogy meggátolom hogy túl sok vér kifolyjon.
-Állj fel!-Ordítottam zokogva és fel akartam rángatni, de nagyon nehéz volt.-Gyerünk!-sírtam hangosan, mire jobb lábával és bal kezével próbálta magát felnyomni. Könnyes szemem és az elgyengült teste nem segítették erőlködésemet, de végül csak sikerült lábra állnia. Nagyon erősen kellet fognom mire visszavezettem őt a lakásba. Kezeim a szorítástól teljesen elgémberedtek, de csak nem adtam fel. Végig fal mellett mentünk, hogy annak is támaszkodni tudjon. Még sosem láttam ilyent azelőtt. A családomban sosem volt "divat" az erőszak. Még sosem láttam hogy hogyan vernek egy embert. Annyira megverték hogy csak csodálni tudtam, hogy nem halt meg. Bent azonnal az ágyra fektettem. Azt sem tudtam mit csináljak először. Forró vizet készítettem és lemostam a sebeit. Hangosan felszisszent akárhányszor hozzáértem a kilátszó húshoz. Ahogy megtisztult a vértől, máris jobban látszott, hogy mennyire mély sebeket ejtett rajta az a katona.
-Ez egy szörnyeteg volt. Meg fogsz javulni.-suttogtam nem is tudom hogy melyikőnknek. Alig mertem hozzáérni. Nem akartam még több fájdalmat okozni. Bekentem a sérüléseit ugyanúgy mint először. Nyöszörögni kezdett. Először adott ki hangot, amióta visszahoztam. Így azzal sem voltam tisztában hogy miért ment el, azzal sem hogy mit követett el hogy ilyen csúnyán meg kellet fizetnie.
-Vizet!-szűrte ki a fogai között. Azonnal felugrottam, se perc alatt vittem neki vizet és gyengéden, óvatosan megitattam. Miután elvettem a szájától lassan felemelte a kezét és egy kósza tincset söpört el az arcomból. Kezét a sebemen hagyta ahol a katona megvágott. Ott megsimogatta, de nem vette el a kezét. Kedvesen rám mosolygott. Annyi minden benne volt abban a mosolyban hogy semmit nem kellet mondanunk egymásnak. Ő mégis megszólalt:
-Bruno-a homlokom ráncoltam- A nevem Bruno. Nyögte halkan, majd álomba szenderült.

Amikor már csak egy választás maradt

Gyermekkoromban sosem költöztem sokat. Berlinben anyám világra hozott a szülőotthonban és miután kiengedtek minket hazamentünk a szintén berlini otthonunkba. Sosem kényszerültem költözésre, de akaratból sem tettük meg soha. Csupán egyszer, mert anyámékat elvitték azóta sem mondták meg hogy hova. Ígérték hogy levelet írnak, üzennek, de egy árva szót sem kaptam a hogylétükről amióta elmentek, pontosabban egy éve. Senkit sem kérdeztem hogy mások szerint hol lehetnek, csak hallottam egyszer egy beszélgetésből hogy valamit tábort emlegetnek. Tábor ahol dolgozhatnak, élhetnek és fedél van a fejük felett. Ez nagyszerű dolog gondoltam még akkor, hisz több nem is kell  a szenvedés elkerüléséhez egy ilyen világban mint amilyenben élünk. Noha bár örültem anyámék örömének, azért mégis kicsit haragudtam rájuk, hogy idő közben engem elfelejtettek és magamra maradtam küzdve az életben maradásért egyedül. Mind ezidáig. Hisz most Minden mintha változni látszana. Ez a fiú aki megmentett, de a nevét még mindig nem árulta el és az hogy költözésre kényszerültem, kényszerültünk. A következő okból:

1942. okt. 15.

Borongós, hideg őszi napra ébredt Berlin aznap. Nem csiripelt madár, de még kutya sem ugatott. Csak az eső esett és néha egy-két pisztoly, illetve puska elcsattanását hallottam. Csend honolt a szobában. Nyújtózkodva ültem fel az ágyban. Hozzá volt szokva a fülem a csendhez. Vetkőzni kezdtem hogy átöltözzek, de egy hang meggátolt ami így csengett: Várj, először kimegyek! Egyszerre úgy feléledtem, mintha hideg vizet öntöttek volna rám. Teljesen elfeledkeztem a fiú jelenlétéről.
-Nem kell majd én kimegyek!-mondtam és a ruháim felkapva elpirult arccal azonnal kirohantam. Öltözködés és mosakodás közben végig mosolyognom kellet, mert ha ez a fiatal csak azért megszólalt hogy szóljon nekem, akkor mást is fog beszélni. Miközben készülődtem, gondolkodóba estem. Mindig ez van amikor kicsit egyedül maradok. Sokszor vagyok egyedül. Azon gondolkodtam hogy hogyan lehetne pénzhez jutni. Talán felvennének engem... minket valahova dolgozni. Bármit elvállalnák. De talán legjobb lenne egy péknél. Vagy nyomdában. Vagy még jobb: egy bankban. Minél jobb munkahelyekre gondoltam, annál magasabbra ugrott a szívveréseim száma. Annyira elkapott a hév és a dolgozási vágy. Már-már visítozva szaladtam oda lakótársamhoz, azzal hogy:
-Rögtön! Öltözz! Megyünk munkát keresni!-nevettem felszabadultan bolondozásomon. A fiú nem nézett rám és nem reagált az ötletemre. Így hát jobbnak láttam neki ugrani boldogan és megrázni a vállát vigyorogva hogy biztos válaszoljon. Rám nézett.
-Nem lehet.-jelentette ki. Semmi együtt érzés nem volt a hangjában.-Zsidók vagyunk, nem aranyásók! Sehol sem kapunk munkát!-a hangja és közömbössége feldühített. Legalább csak azért ne mondott volna ilyen mert látja hogy milyen izgatott lettem. Nem is akartam megkedvelni ezt a gyereket! Nem is érdekel mit csinál! Én tőlem aztán még le is lövetheti magát! Ünneprontó! A rózsaszín köd a fejemben eloszlott, helyette villámok csaptak össze és vihar tört ki.
-Akkor honnan szerezzünk pénzt?-kérdeztem dühösen-Látod hogy semmink sincs! Kenyérre nem jut!-hánytam a szemére, mintha ő lenne a hibás.
-Rendben!-mondta-Ha annyira pénzt akarsz akkor...
-Igen! Annyira pénzt akarok!-szakítottam félbe.
-Rendben! Akkor gyere!-kapta meg dühösen a karom és az ágyra dobott ruháihoz húzott. Elővette a pisztolyát a kabátja ujjából és a kezembe nyomta. Először nem tudtam mire készül, később rá jöttem hogy hát persze! Jézusom!
-Nem!-kiáltottam fel karomat kihúzva szorításából és a pisztolyt a földre dobva.-Nem fogok ölni néhány szaros pénzecskéért!-tiltakoztam dühösen. Majd sóhajtottam egyet. Végiggondoltam hogy végül is ő valószínűleg eddig az ölésből élt. Tekintettel kell hogy legyek rá. Meg kell értenem hogy ő más és fél. Lenyugodva rá néztem.-Nem fogok ölni! Én nem ölök meg senkit!-mondtam lassan, nyugodtan, hogy aztán ne erőltesse és megértsen engem is mint ahogyan én őt.
-Igazad van.-enyhült meg-Nem várhatom el hogy te is ilyen  bűnöző fajzat legyél mint én!-nézett rám bűn bánóan. Szegényt annyira megsajnáltam. Jónak láttam biztatóan rámosolyogni és megölelni. Szegény fiú annyira zaklatott volt. Őt sokkal jobban kikészítette a háború. Ő talán sokkal jobban képben volt a  dolgokkal mint én. Ő jobban megélte ezt az időszakot.
-Sajnálom! Nem akarok veled veszekedni!-öleltem kitartóan-Nem vagy bűnöző fajzat! Jó fiú vagy!-eltolt magától és rám mosolygott.
-Gyere!-fogta meg a kezem. Kivezetett az utcára. Ha nem bíznék benne ennyire az előbbi hosszú ölelés miatt akkor már rég kirántottam volna a kezem a fogásából, de engedtem neki.
-Hová viszel?-kérdeztem, de lepisszegett. Kénytelen voltam követni. Végig vonszolt az egyik utcán, másikon. Egy házhoz vezetett. Nagy, szürke, hosszú ablakokkal, széles ajtóval. Redőny lehúzva. Kémény nem füstölt. Elhagyatott volt. Nem lakott benne senki.
-Miért hoztál ide?
-Be fogunk menni!-jelentette ki. Homlokomat ráncoltam. Sosem tudtam hogy miért áll elő őrült ötletekkel, s bár ötletei akármennyire is őrültek voltak, azért csak megállták a helyüket mindig. Akkor például azért ráncigált el oda, mert a lakókat kitelepítették, de néhány dísztárgy, sőt még arany ékszerek is maradtak ott. Mind összeszedtük, persze én nem szívesen -mert habár ez nem  volt törvénytelen, az én szememben mégis bűncselekménynek számított.

***

-Egyébként minek is szedtük össze azokat a dolgokat abból a házból?-kérdeztem este lefekvéshez készülődve.
-El fogunk menekülni innen!-jelentette ki közömbösen.
-Hogy mi?-kérdeztem meglepetten.
-Mit gondoltál? Szerinted hogy fogunk megmenekülni?-nézett rám, közben abbahagyta az ágyazást.
-Nem tudom. Majd lesz valahogy!
-Nem! Akkor te maradsz! De én biztos nem fogok itt maradni a halálra várva!
-Ugyan már!-legyintettem könnyedén-Nem fogunk meghalni!-mondtam ostobán.
-Nem?-lépett közelebb hozzám-Voltál már kint az utcán?-kérdezte cinikusan, mintha a válasz nem lenne egyértelmű. Láttad te már a földön heverő halottakat?
-De egyáltalán hova akarsz menni?
-El innen. Minél messzebb.-jelentette ki szomorúan.-Velem tartasz?-kérdezte kedvesebben. Mosolyogtam és könnyedén beleegyeztem. Én már biztos mindenhova követem ezt a fiút.

Én, a kis orvos

 Vissza invitáltam hát az új ismerősömet a szobába, ahol eddig is voltunk. Leültettem a kanapéra és megígértem neki hogy itt maradhat addig ameddig az összes sebe be nem gyógyul. Én fogom ápolni. Majd szerzek valahonnan orvosságot és fáslit amibe be tudom tekerni a lábát. Ha már így összehozott minket a sors miért ne segíthetnék neki? Szegény szintén zsidó hadirokkanton aki megmentette az életemet.
Éppen a szekrényben keresgéltem valamiféle orvosság után, közben elhatároztam magamban hogy addig fogok hozzá beszélni ameddig meg nem szólal. Biztos kihúzom belőle a szót! A kanapéhoz siettem. Vizes rongyot és meleg vizet készítettem. Kezemben az orvossággal ültem le mellé.
-Mutasd a vállad!-érintettem meg a karját és kicsit előrenyomtam hogy láthassam a sebet.-Húzd feljebb a felsőd hogy lássam a sérülést! Ez most lehet hogy kicsit csípni fog de semmiség!-mondtam miután feljebb húzta az ingét és kivillantak hátizmai. A kenőcs hatására egy kicsit felszisszent de keményen állta. A lábát is lemostam majd bekentem és az arcát sem hagytam ki. Mindenhol szépen gondosan bekentem ahol kellet és már nem is nézett ki olyan rosszul. Rám nézett. Kedvesen rámosolyogtam. Csak bólintott. Lehet hogy nem is tud beszélni. Lehet hogy néma. Ki tudja? De akkor is megmentette az életemet. Ha ő nem lenne akkor én sem lennék most itt.

***

Aznap este már nem várhattam tovább, neki estem és kérdezgettem. Nem adtam föl. Oda ültem hozzá az asztalhoz. Rámosolyogtam. Néztem egy ideig... ő is engem. A tűz csendben ropogott.
-Hogy hívnak?-nem válaszolt-Miért nem beszélsz hozzám? Senkihez sem beszélsz? Talán néma vagy?-egy kérdésemre sem válaszolt.
-Nézd! Én örülök hogy megmentettél, mert majdnem megöltek! Én is segítettem neked, sőt azt akarom hogy itt aludj! Szükségünk van egymásra mert dúl a háború. Szólalj meg!-kérleltem. Rám mosolygott. Nem erre számítottam.
-Feladom! Úgy látszik nem szólalsz meg!-mondtam lemondóan.- Melegítettem neked vizet! Menj, mosakodj le!-küldtem. Csak bólintott, felkelt és elment. Én addig megvetettem az ágyat és mivel csak egy ágyam van ezért nem volt mit tenni, sajnos együtt kellet aludnom vele. Átöltöztem hát, felvettem a hálóingem és befeküdtem az ágyba. Sokáig nem tudtam elaludni. A háborúra gondoltam és arra hogy akármennyire is reménykedünk a jobb jövőben, az úgysem fog bekövetkezni. Ma is mi történt? Le akartak lőni. Meg akartak ölni úgy hogy nem tettem semmit. Hullák hevernek az utcán. Ártatlan emberek. Csontig fogyott hajléktalanok. Én is arra a sorsra jutok. Zsidó vagyok. Egy senki fia zsidó lány. Egyedül élek és az hogy most ez a fiú besétált az éltembe talán a legjobb dolog ami történhetett velem a háború kezdete óta. Az említett személy éppen most sétált be a szobába. Hallottam a lépteit. Besétált, megállt. Biztos nézelődött hogy hova feküdjön. Vártam hogy besüpped az ágy mellettem ahogy mellém fekszik. Nem így történt. máshova sétált. Felültem az ágyban. Őt figyeltem. Csak nadrág volt rajta, felső nem. Az ablakhoz ment. Bámult egy kicsit ki az éjszakába, majd sóhajtott egyet. Lassan rám nézett. Én is őt néztem. Éreztem, tudtam hogy most meg fog szólalni és megtette. Nem is lepődtem meg nagyon. Ez egy nagyon szép pillanat volt.
-Köszönöm!-bökte végül ki.
-Én köszönöm!

Sorstársak

Sikeresen eljutottam a pékig. Meg tudtam venni a kenyeret. Boldogság fogott el amint haza felé menet hideg átfagyott kezemben szorongattam az illatos frissensült szerzeményemet. Alig bírtam kivárni míg hazaérek. A gyomrom szinte invitálta magába a finom illatot. Pont beértem az utcába ahol lakok amikor egy közeledő árnyékot véltem felfedezni. Nem sokkal később az árnyék tulajdonosa is felbukkant. Majd kiugrott a szívem a helyéről amikor megláttam hogy ki az. Egy katona volt. A gyomrom menten görcsbe rándult. Le fog lőni, le fog lőni! Most meghalok-gondoltam magamban. Már rutinból felemeltem a kezem közben a torkomban hatalmas fojtogató gombóc keletkezett. Emelte a pisztolyt meg sem szólalt. Közelebb lépett én reflexből hátrébb. Elvette a kenyeremet. A szemeimet teljesen elhomályosították a könnyek. Ne bánts! Kérlek!-suttogtam. Rám mordult hogy hallgassak. Nem bírtam csendben lenni. Hangosan pityeregtem. Sirattam magam. Becsuktam a szemem majd kinyitottam a katona még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt. Mire vár? Hirtelen puffanás. A katona a mellkasára nézett majd gyorsan oda is kapott. Meglőtték. Valaki meglőtte. Valaki megmentett. A támadóm már vért köpött majd lassan térdre rogyott aztán csak eldőlt mint egy darab fa. Bele a sárba. A kenyerem még a kezében volt. Az is sáros lett. Gyorsan lehajoltam érte és kikaptam a kezéből. Mosolyogva néztem körül. Keresem a szememmel a megmentőmet aki csak nem akart előbukkanni. Gondoltam kiáltok egyet de előtte körül néztem nehogy valaki meghallja.
-Hol vagy? Mutasd magad!-tekintgettem ide-oda. Nem jött elő senki.
-Gyere! Meg kell hogy köszönjem hogy megmentettél!-mondtam de csak nem bújt elő senki.-Gyere kérek! Gondolom te is éhes vagy! Megosztom veled a kenyeret!-erre az ajánlatra végre előbújt. Egy fiú volt. Olyan idős lehetett int én vagyis 17-18 éves. Az ő ruhája is szakadt mint az enyém. Erős, izmos teste volt. Fekete haja kesze-kuszán állt. Véres sebhely volt az arcán. Gondolom nem rég szerezte. Szemében némi rémület csillogott. Tőlem pár méterre volt az egyik háztetőn. Lassan lemászott. Amikor földet ért rám pillantott. Kíváncsian fürkészett. Én is csak néztem őt egy ideig. Nem mosolyogtam nem szólaltam meg. Mindenkitől óvakodnom kell egy kicsit. Neki pisztolya van akár le is lőhet. Pár percig egyikünk sem szólalt meg de végül is valakinek meg kell törnie a kínos csendet és ha ő eddig nem tette meg akkor majd én.
-Elena Eisner vagyok!-mosolyogtam arra számítva hogy ő is megmondja a nevét de nem így tett.-Ha éhes vagy gyere velem!-intettem neki mire elindult felém sántikálva.-Megsérültél? Had segítsek!-akartam belekarolni de elvette a kezét. Fene a jó lelkembe!
Szegényes régi lakásomban nem volt éppen valami meleg. Szégyenkezve mondtam hogy nincs sok tűzrevalóm de arra sem szólt semmit. Elég szűkszavú megmentőbe botlottam. Amíg én odapakoltam a tányérokat az asztalra ő levetette kabátját és sáros bakancsát. Kabátját a fogasra akasztotta a bakancsát a tűzhely mellé tette, remélve hogy megszárad. Rendszerető fiú. Ha nem lenne ennyire szégyenlős és szűkszavú már megkérdeztem volna tőle hogy honnan jött, de nem láttam értelmét beszélni hozzá, mert úgysem válaszolt volna. Csendben ettük és csak múltak a percek. Végig azon gondolkodtam hogy hogyan tudnám szóra bírni. Legalább a nevét elárulhatná. Evés után lassan felállt. És amikor megfordult láttam hogy a jobb vállán is sérülés van. Szörnyű. Figyeltem hogy mit csinál. Megnézte a bakancsát hogy száraz-e, majd felhúzta. A kabátjához lépett és azt is felvette. Amikor az ajtóhoz közeledett csak akkor kaptam észbe hogy mit akar csinálni. El akar menni. Azt nem engedhetem! Gyorsan felpattantam és utána léptem egy határozatlan, ügyetlen mozdulattal megmarkoltam a jobb karját mire feljajdult.
-Jaj! A vállad megrántottam!-kiáltottam fel ijedtemben hogy még több fájdalmat okozok neki.-Sajnálom!-néztem a szemébe. Nem láttam benne haragot így megnyugodtam.
-Maradj inkább itt!-kértem-Nehogy megint megsérülj! Van egy kencém ilyenfajta sérülésekre! Talán segítene!-ajánlottam fel. A fiú akinek még mindig nem tudtam a nevét nagyot sóhajtott, de megadta magát és újra levetett a kabátját és a bakancsát. A kedve enyhülni látszott mert amint megtalálta a pillantásomat rögtön rám mosolygott halványan. Visszamosolyogtam és örömmel állapítottam meg hogy ez a fiú nincs fából!

Prológus

Elmesélek nektek egy történetet. Elmesélem a történetemet.
Tizennyolc éves voltam csupán. Olyan fiatal. Olyan gyenge és törékeny még. 1942. okt. 14. Ősze volt. Az idő állandóan borongós volt és vele együtt a hangulat is szomorú és sötét egy ilyen zsidó lánynak mint amilyen én voltam. Az ablak előtt ültem aznap kora reggel és bámultam a rideg berlini tájat. A napfényt nem láttam meg sosem. Pedig mennyire vártam! Jaj Istenem de vártam már hogy a nap végre áttörje a gomolyfelhőket és szebb égboltot varázsoljon a fejünk fölé, a zsidók feje fölé. Álmodoztam, vágyakoztam és néha el képzeltem hogy milyen lenne ha nem lenne háború? Mennyivel szebb lenne és nem aggódnék azon hogy a nap áttöri e a felhőket, mert akkor nem is lennének felhők. Képzeletemben egy halk és nyugodt zene szólt. Behunytam a szemem és mosolyogtam. Pár pillanatig tartott csupán a varázs mert a zene átment szörnyű sípoló hangba. Felpattantak a szemeim hátranéztem. Megfőlt a tea. Az sípolt. Hirtelen elhatározásból kaptam le a tűzről ami rossz ötletek bizonyult. Felszisszenve dobtam vissza. Szerencsétlenségemre teljesen kiömlött. Sóhajtottam. A gyomrom felkordult. Nem csoda, már öt napja nem ettem. Tudtam hova tettem azt a kevés pénzt amit már tényleg a szélsőséges napokra tartogattam. Azt hiszem ez az a nap amikor azt a pénzt végre elkölthetem kenyérre. Felkaptam hát magamra a régi fekete kabátomat, a megunt szakadt csizmát. Elindultam. Reggel a legjobb menni kenyérért. Főleg ilyenkor hat óra tájt, mert kevesen vannak a péknél és ilyenkor a katonák is kevesebben vannak az utcán. Nem mindig kell tőlük bujkálni de amikor a Führer kiadja a parancsot akkor aztán a föld alá is bújhatunk, mert akárhol megtalálnak. Beleszippantottam a levegőbe. Rothadó szag terjengett. Nem csoda! Akiket lelőttek azoknak a hulláival nem törődtek. Ott feküdtek a földön az eső mosta őket. A földbe porladtak. Jobban kapkodtam a lábam. Rá sem bírtam nézni az ott hagyott hullákra. Nem akartam a levegőbe szagolni. Nem akartam tudomást venni a háborúról és az elrontott világról amiben élünk.