Elmesélek nektek egy történetet. Elmesélem a történetemet.
Tizennyolc éves voltam csupán. Olyan fiatal. Olyan gyenge és törékeny még. 1942. okt. 14. Ősze volt. Az idő állandóan borongós volt és vele együtt a hangulat is szomorú és sötét egy ilyen zsidó lánynak mint amilyen én voltam. Az ablak előtt ültem aznap kora reggel és bámultam a rideg berlini tájat. A napfényt nem láttam meg sosem. Pedig mennyire vártam! Jaj Istenem de vártam már hogy a nap végre áttörje a gomolyfelhőket és szebb égboltot varázsoljon a fejünk fölé, a zsidók feje fölé. Álmodoztam, vágyakoztam és néha el képzeltem hogy milyen lenne ha nem lenne háború? Mennyivel szebb lenne és nem aggódnék azon hogy a nap áttöri e a felhőket, mert akkor nem is lennének felhők. Képzeletemben egy halk és nyugodt zene szólt. Behunytam a szemem és mosolyogtam. Pár pillanatig tartott csupán a varázs mert a zene átment szörnyű sípoló hangba. Felpattantak a szemeim hátranéztem. Megfőlt a tea. Az sípolt. Hirtelen elhatározásból kaptam le a tűzről ami rossz ötletek bizonyult. Felszisszenve dobtam vissza. Szerencsétlenségemre teljesen kiömlött. Sóhajtottam. A gyomrom felkordult. Nem csoda, már öt napja nem ettem. Tudtam hova tettem azt a kevés pénzt amit már tényleg a szélsőséges napokra tartogattam. Azt hiszem ez az a nap amikor azt a pénzt végre elkölthetem kenyérre. Felkaptam hát magamra a régi fekete kabátomat, a megunt szakadt csizmát. Elindultam. Reggel a legjobb menni kenyérért. Főleg ilyenkor hat óra tájt, mert kevesen vannak a péknél és ilyenkor a katonák is kevesebben vannak az utcán. Nem mindig kell tőlük bujkálni de amikor a Führer kiadja a parancsot akkor aztán a föld alá is bújhatunk, mert akárhol megtalálnak. Beleszippantottam a levegőbe. Rothadó szag terjengett. Nem csoda! Akiket lelőttek azoknak a hulláival nem törődtek. Ott feküdtek a földön az eső mosta őket. A földbe porladtak. Jobban kapkodtam a lábam. Rá sem bírtam nézni az ott hagyott hullákra. Nem akartam a levegőbe szagolni. Nem akartam tudomást venni a háborúról és az elrontott világról amiben élünk.
Tizennyolc éves voltam csupán. Olyan fiatal. Olyan gyenge és törékeny még. 1942. okt. 14. Ősze volt. Az idő állandóan borongós volt és vele együtt a hangulat is szomorú és sötét egy ilyen zsidó lánynak mint amilyen én voltam. Az ablak előtt ültem aznap kora reggel és bámultam a rideg berlini tájat. A napfényt nem láttam meg sosem. Pedig mennyire vártam! Jaj Istenem de vártam már hogy a nap végre áttörje a gomolyfelhőket és szebb égboltot varázsoljon a fejünk fölé, a zsidók feje fölé. Álmodoztam, vágyakoztam és néha el képzeltem hogy milyen lenne ha nem lenne háború? Mennyivel szebb lenne és nem aggódnék azon hogy a nap áttöri e a felhőket, mert akkor nem is lennének felhők. Képzeletemben egy halk és nyugodt zene szólt. Behunytam a szemem és mosolyogtam. Pár pillanatig tartott csupán a varázs mert a zene átment szörnyű sípoló hangba. Felpattantak a szemeim hátranéztem. Megfőlt a tea. Az sípolt. Hirtelen elhatározásból kaptam le a tűzről ami rossz ötletek bizonyult. Felszisszenve dobtam vissza. Szerencsétlenségemre teljesen kiömlött. Sóhajtottam. A gyomrom felkordult. Nem csoda, már öt napja nem ettem. Tudtam hova tettem azt a kevés pénzt amit már tényleg a szélsőséges napokra tartogattam. Azt hiszem ez az a nap amikor azt a pénzt végre elkölthetem kenyérre. Felkaptam hát magamra a régi fekete kabátomat, a megunt szakadt csizmát. Elindultam. Reggel a legjobb menni kenyérért. Főleg ilyenkor hat óra tájt, mert kevesen vannak a péknél és ilyenkor a katonák is kevesebben vannak az utcán. Nem mindig kell tőlük bujkálni de amikor a Führer kiadja a parancsot akkor aztán a föld alá is bújhatunk, mert akárhol megtalálnak. Beleszippantottam a levegőbe. Rothadó szag terjengett. Nem csoda! Akiket lelőttek azoknak a hulláival nem törődtek. Ott feküdtek a földön az eső mosta őket. A földbe porladtak. Jobban kapkodtam a lábam. Rá sem bírtam nézni az ott hagyott hullákra. Nem akartam a levegőbe szagolni. Nem akartam tudomást venni a háborúról és az elrontott világról amiben élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése