Sikeresen eljutottam a pékig. Meg tudtam venni a kenyeret. Boldogság fogott el amint haza felé menet hideg átfagyott kezemben szorongattam az illatos frissensült szerzeményemet. Alig bírtam kivárni míg hazaérek. A gyomrom szinte invitálta magába a finom illatot. Pont beértem az utcába ahol lakok amikor egy közeledő árnyékot véltem felfedezni. Nem sokkal később az árnyék tulajdonosa is felbukkant. Majd kiugrott a szívem a helyéről amikor megláttam hogy ki az. Egy katona volt. A gyomrom menten görcsbe rándult. Le fog lőni, le fog lőni! Most meghalok-gondoltam magamban. Már rutinból felemeltem a kezem közben a torkomban hatalmas fojtogató gombóc keletkezett. Emelte a pisztolyt meg sem szólalt. Közelebb lépett én reflexből hátrébb. Elvette a kenyeremet. A szemeimet teljesen elhomályosították a könnyek. Ne bánts! Kérlek!-suttogtam. Rám mordult hogy hallgassak. Nem bírtam csendben lenni. Hangosan pityeregtem. Sirattam magam. Becsuktam a szemem majd kinyitottam a katona még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt. Mire vár? Hirtelen puffanás. A katona a mellkasára nézett majd gyorsan oda is kapott. Meglőtték. Valaki meglőtte. Valaki megmentett. A támadóm már vért köpött majd lassan térdre rogyott aztán csak eldőlt mint egy darab fa. Bele a sárba. A kenyerem még a kezében volt. Az is sáros lett. Gyorsan lehajoltam érte és kikaptam a kezéből. Mosolyogva néztem körül. Keresem a szememmel a megmentőmet aki csak nem akart előbukkanni. Gondoltam kiáltok egyet de előtte körül néztem nehogy valaki meghallja.
-Hol vagy? Mutasd magad!-tekintgettem ide-oda. Nem jött elő senki.
-Gyere! Meg kell hogy köszönjem hogy megmentettél!-mondtam de csak nem bújt elő senki.-Gyere kérek! Gondolom te is éhes vagy! Megosztom veled a kenyeret!-erre az ajánlatra végre előbújt. Egy fiú volt. Olyan idős lehetett int én vagyis 17-18 éves. Az ő ruhája is szakadt mint az enyém. Erős, izmos teste volt. Fekete haja kesze-kuszán állt. Véres sebhely volt az arcán. Gondolom nem rég szerezte. Szemében némi rémület csillogott. Tőlem pár méterre volt az egyik háztetőn. Lassan lemászott. Amikor földet ért rám pillantott. Kíváncsian fürkészett. Én is csak néztem őt egy ideig. Nem mosolyogtam nem szólaltam meg. Mindenkitől óvakodnom kell egy kicsit. Neki pisztolya van akár le is lőhet. Pár percig egyikünk sem szólalt meg de végül is valakinek meg kell törnie a kínos csendet és ha ő eddig nem tette meg akkor majd én.
-Elena Eisner vagyok!-mosolyogtam arra számítva hogy ő is megmondja a nevét de nem így tett.-Ha éhes vagy gyere velem!-intettem neki mire elindult felém sántikálva.-Megsérültél? Had segítsek!-akartam belekarolni de elvette a kezét. Fene a jó lelkembe!
Szegényes régi lakásomban nem volt éppen valami meleg. Szégyenkezve mondtam hogy nincs sok tűzrevalóm de arra sem szólt semmit. Elég szűkszavú megmentőbe botlottam. Amíg én odapakoltam a tányérokat az asztalra ő levetette kabátját és sáros bakancsát. Kabátját a fogasra akasztotta a bakancsát a tűzhely mellé tette, remélve hogy megszárad. Rendszerető fiú. Ha nem lenne ennyire szégyenlős és szűkszavú már megkérdeztem volna tőle hogy honnan jött, de nem láttam értelmét beszélni hozzá, mert úgysem válaszolt volna. Csendben ettük és csak múltak a percek. Végig azon gondolkodtam hogy hogyan tudnám szóra bírni. Legalább a nevét elárulhatná. Evés után lassan felállt. És amikor megfordult láttam hogy a jobb vállán is sérülés van. Szörnyű. Figyeltem hogy mit csinál. Megnézte a bakancsát hogy száraz-e, majd felhúzta. A kabátjához lépett és azt is felvette. Amikor az ajtóhoz közeledett csak akkor kaptam észbe hogy mit akar csinálni. El akar menni. Azt nem engedhetem! Gyorsan felpattantam és utána léptem egy határozatlan, ügyetlen mozdulattal megmarkoltam a jobb karját mire feljajdult.
-Jaj! A vállad megrántottam!-kiáltottam fel ijedtemben hogy még több fájdalmat okozok neki.-Sajnálom!-néztem a szemébe. Nem láttam benne haragot így megnyugodtam.
-Maradj inkább itt!-kértem-Nehogy megint megsérülj! Van egy kencém ilyenfajta sérülésekre! Talán segítene!-ajánlottam fel. A fiú akinek még mindig nem tudtam a nevét nagyot sóhajtott, de megadta magát és újra levetett a kabátját és a bakancsát. A kedve enyhülni látszott mert amint megtalálta a pillantásomat rögtön rám mosolygott halványan. Visszamosolyogtam és örömmel állapítottam meg hogy ez a fiú nincs fából!
-Hol vagy? Mutasd magad!-tekintgettem ide-oda. Nem jött elő senki.
-Gyere! Meg kell hogy köszönjem hogy megmentettél!-mondtam de csak nem bújt elő senki.-Gyere kérek! Gondolom te is éhes vagy! Megosztom veled a kenyeret!-erre az ajánlatra végre előbújt. Egy fiú volt. Olyan idős lehetett int én vagyis 17-18 éves. Az ő ruhája is szakadt mint az enyém. Erős, izmos teste volt. Fekete haja kesze-kuszán állt. Véres sebhely volt az arcán. Gondolom nem rég szerezte. Szemében némi rémület csillogott. Tőlem pár méterre volt az egyik háztetőn. Lassan lemászott. Amikor földet ért rám pillantott. Kíváncsian fürkészett. Én is csak néztem őt egy ideig. Nem mosolyogtam nem szólaltam meg. Mindenkitől óvakodnom kell egy kicsit. Neki pisztolya van akár le is lőhet. Pár percig egyikünk sem szólalt meg de végül is valakinek meg kell törnie a kínos csendet és ha ő eddig nem tette meg akkor majd én.
-Elena Eisner vagyok!-mosolyogtam arra számítva hogy ő is megmondja a nevét de nem így tett.-Ha éhes vagy gyere velem!-intettem neki mire elindult felém sántikálva.-Megsérültél? Had segítsek!-akartam belekarolni de elvette a kezét. Fene a jó lelkembe!
Szegényes régi lakásomban nem volt éppen valami meleg. Szégyenkezve mondtam hogy nincs sok tűzrevalóm de arra sem szólt semmit. Elég szűkszavú megmentőbe botlottam. Amíg én odapakoltam a tányérokat az asztalra ő levetette kabátját és sáros bakancsát. Kabátját a fogasra akasztotta a bakancsát a tűzhely mellé tette, remélve hogy megszárad. Rendszerető fiú. Ha nem lenne ennyire szégyenlős és szűkszavú már megkérdeztem volna tőle hogy honnan jött, de nem láttam értelmét beszélni hozzá, mert úgysem válaszolt volna. Csendben ettük és csak múltak a percek. Végig azon gondolkodtam hogy hogyan tudnám szóra bírni. Legalább a nevét elárulhatná. Evés után lassan felállt. És amikor megfordult láttam hogy a jobb vállán is sérülés van. Szörnyű. Figyeltem hogy mit csinál. Megnézte a bakancsát hogy száraz-e, majd felhúzta. A kabátjához lépett és azt is felvette. Amikor az ajtóhoz közeledett csak akkor kaptam észbe hogy mit akar csinálni. El akar menni. Azt nem engedhetem! Gyorsan felpattantam és utána léptem egy határozatlan, ügyetlen mozdulattal megmarkoltam a jobb karját mire feljajdult.
-Jaj! A vállad megrántottam!-kiáltottam fel ijedtemben hogy még több fájdalmat okozok neki.-Sajnálom!-néztem a szemébe. Nem láttam benne haragot így megnyugodtam.
-Maradj inkább itt!-kértem-Nehogy megint megsérülj! Van egy kencém ilyenfajta sérülésekre! Talán segítene!-ajánlottam fel. A fiú akinek még mindig nem tudtam a nevét nagyot sóhajtott, de megadta magát és újra levetett a kabátját és a bakancsát. A kedve enyhülni látszott mert amint megtalálta a pillantásomat rögtön rám mosolygott halványan. Visszamosolyogtam és örömmel állapítottam meg hogy ez a fiú nincs fából!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése