Gyermekkoromban sosem költöztem sokat. Berlinben anyám világra hozott a szülőotthonban és miután kiengedtek minket hazamentünk a szintén berlini otthonunkba. Sosem kényszerültem költözésre, de akaratból sem tettük meg soha. Csupán egyszer, mert anyámékat elvitték azóta sem mondták meg hogy hova. Ígérték hogy levelet írnak, üzennek, de egy árva szót sem kaptam a hogylétükről amióta elmentek, pontosabban egy éve. Senkit sem kérdeztem hogy mások szerint hol lehetnek, csak hallottam egyszer egy beszélgetésből hogy valamit tábort emlegetnek. Tábor ahol dolgozhatnak, élhetnek és fedél van a fejük felett. Ez nagyszerű dolog gondoltam még akkor, hisz több nem is kell a szenvedés elkerüléséhez egy ilyen világban mint amilyenben élünk. Noha bár örültem anyámék örömének, azért mégis kicsit haragudtam rájuk, hogy idő közben engem elfelejtettek és magamra maradtam küzdve az életben maradásért egyedül. Mind ezidáig. Hisz most Minden mintha változni látszana. Ez a fiú aki megmentett, de a nevét még mindig nem árulta el és az hogy költözésre kényszerültem, kényszerültünk. A következő okból:
1942. okt. 15.
Borongós, hideg őszi napra ébredt Berlin aznap. Nem csiripelt madár, de még kutya sem ugatott. Csak az eső esett és néha egy-két pisztoly, illetve puska elcsattanását hallottam. Csend honolt a szobában. Nyújtózkodva ültem fel az ágyban. Hozzá volt szokva a fülem a csendhez. Vetkőzni kezdtem hogy átöltözzek, de egy hang meggátolt ami így csengett: Várj, először kimegyek! Egyszerre úgy feléledtem, mintha hideg vizet öntöttek volna rám. Teljesen elfeledkeztem a fiú jelenlétéről.
-Nem kell majd én kimegyek!-mondtam és a ruháim felkapva elpirult arccal azonnal kirohantam. Öltözködés és mosakodás közben végig mosolyognom kellet, mert ha ez a fiatal csak azért megszólalt hogy szóljon nekem, akkor mást is fog beszélni. Miközben készülődtem, gondolkodóba estem. Mindig ez van amikor kicsit egyedül maradok. Sokszor vagyok egyedül. Azon gondolkodtam hogy hogyan lehetne pénzhez jutni. Talán felvennének engem... minket valahova dolgozni. Bármit elvállalnák. De talán legjobb lenne egy péknél. Vagy nyomdában. Vagy még jobb: egy bankban. Minél jobb munkahelyekre gondoltam, annál magasabbra ugrott a szívveréseim száma. Annyira elkapott a hév és a dolgozási vágy. Már-már visítozva szaladtam oda lakótársamhoz, azzal hogy:
-Rögtön! Öltözz! Megyünk munkát keresni!-nevettem felszabadultan bolondozásomon. A fiú nem nézett rám és nem reagált az ötletemre. Így hát jobbnak láttam neki ugrani boldogan és megrázni a vállát vigyorogva hogy biztos válaszoljon. Rám nézett.
-Nem lehet.-jelentette ki. Semmi együtt érzés nem volt a hangjában.-Zsidók vagyunk, nem aranyásók! Sehol sem kapunk munkát!-a hangja és közömbössége feldühített. Legalább csak azért ne mondott volna ilyen mert látja hogy milyen izgatott lettem. Nem is akartam megkedvelni ezt a gyereket! Nem is érdekel mit csinál! Én tőlem aztán még le is lövetheti magát! Ünneprontó! A rózsaszín köd a fejemben eloszlott, helyette villámok csaptak össze és vihar tört ki.
-Akkor honnan szerezzünk pénzt?-kérdeztem dühösen-Látod hogy semmink sincs! Kenyérre nem jut!-hánytam a szemére, mintha ő lenne a hibás.
-Rendben!-mondta-Ha annyira pénzt akarsz akkor...
-Igen! Annyira pénzt akarok!-szakítottam félbe.
-Rendben! Akkor gyere!-kapta meg dühösen a karom és az ágyra dobott ruháihoz húzott. Elővette a pisztolyát a kabátja ujjából és a kezembe nyomta. Először nem tudtam mire készül, később rá jöttem hogy hát persze! Jézusom!
-Nem!-kiáltottam fel karomat kihúzva szorításából és a pisztolyt a földre dobva.-Nem fogok ölni néhány szaros pénzecskéért!-tiltakoztam dühösen. Majd sóhajtottam egyet. Végiggondoltam hogy végül is ő valószínűleg eddig az ölésből élt. Tekintettel kell hogy legyek rá. Meg kell értenem hogy ő más és fél. Lenyugodva rá néztem.-Nem fogok ölni! Én nem ölök meg senkit!-mondtam lassan, nyugodtan, hogy aztán ne erőltesse és megértsen engem is mint ahogyan én őt.
-Igazad van.-enyhült meg-Nem várhatom el hogy te is ilyen bűnöző fajzat legyél mint én!-nézett rám bűn bánóan. Szegényt annyira megsajnáltam. Jónak láttam biztatóan rámosolyogni és megölelni. Szegény fiú annyira zaklatott volt. Őt sokkal jobban kikészítette a háború. Ő talán sokkal jobban képben volt a dolgokkal mint én. Ő jobban megélte ezt az időszakot.
-Sajnálom! Nem akarok veled veszekedni!-öleltem kitartóan-Nem vagy bűnöző fajzat! Jó fiú vagy!-eltolt magától és rám mosolygott.
-Gyere!-fogta meg a kezem. Kivezetett az utcára. Ha nem bíznék benne ennyire az előbbi hosszú ölelés miatt akkor már rég kirántottam volna a kezem a fogásából, de engedtem neki.
-Hová viszel?-kérdeztem, de lepisszegett. Kénytelen voltam követni. Végig vonszolt az egyik utcán, másikon. Egy házhoz vezetett. Nagy, szürke, hosszú ablakokkal, széles ajtóval. Redőny lehúzva. Kémény nem füstölt. Elhagyatott volt. Nem lakott benne senki.
-Miért hoztál ide?
-Be fogunk menni!-jelentette ki. Homlokomat ráncoltam. Sosem tudtam hogy miért áll elő őrült ötletekkel, s bár ötletei akármennyire is őrültek voltak, azért csak megállták a helyüket mindig. Akkor például azért ráncigált el oda, mert a lakókat kitelepítették, de néhány dísztárgy, sőt még arany ékszerek is maradtak ott. Mind összeszedtük, persze én nem szívesen -mert habár ez nem volt törvénytelen, az én szememben mégis bűncselekménynek számított.
***
-Egyébként minek is szedtük össze azokat a dolgokat abból a házból?-kérdeztem este lefekvéshez készülődve.
-El fogunk menekülni innen!-jelentette ki közömbösen.
-Hogy mi?-kérdeztem meglepetten.
-Mit gondoltál? Szerinted hogy fogunk megmenekülni?-nézett rám, közben abbahagyta az ágyazást.
-Nem tudom. Majd lesz valahogy!
-Nem! Akkor te maradsz! De én biztos nem fogok itt maradni a halálra várva!
-Ugyan már!-legyintettem könnyedén-Nem fogunk meghalni!-mondtam ostobán.
-Nem?-lépett közelebb hozzám-Voltál már kint az utcán?-kérdezte cinikusan, mintha a válasz nem lenne egyértelmű. Láttad te már a földön heverő halottakat?
-De egyáltalán hova akarsz menni?
-El innen. Minél messzebb.-jelentette ki szomorúan.-Velem tartasz?-kérdezte kedvesebben. Mosolyogtam és könnyedén beleegyeztem. Én már biztos mindenhova követem ezt a fiút.
1942. okt. 15.
Borongós, hideg őszi napra ébredt Berlin aznap. Nem csiripelt madár, de még kutya sem ugatott. Csak az eső esett és néha egy-két pisztoly, illetve puska elcsattanását hallottam. Csend honolt a szobában. Nyújtózkodva ültem fel az ágyban. Hozzá volt szokva a fülem a csendhez. Vetkőzni kezdtem hogy átöltözzek, de egy hang meggátolt ami így csengett: Várj, először kimegyek! Egyszerre úgy feléledtem, mintha hideg vizet öntöttek volna rám. Teljesen elfeledkeztem a fiú jelenlétéről.
-Nem kell majd én kimegyek!-mondtam és a ruháim felkapva elpirult arccal azonnal kirohantam. Öltözködés és mosakodás közben végig mosolyognom kellet, mert ha ez a fiatal csak azért megszólalt hogy szóljon nekem, akkor mást is fog beszélni. Miközben készülődtem, gondolkodóba estem. Mindig ez van amikor kicsit egyedül maradok. Sokszor vagyok egyedül. Azon gondolkodtam hogy hogyan lehetne pénzhez jutni. Talán felvennének engem... minket valahova dolgozni. Bármit elvállalnák. De talán legjobb lenne egy péknél. Vagy nyomdában. Vagy még jobb: egy bankban. Minél jobb munkahelyekre gondoltam, annál magasabbra ugrott a szívveréseim száma. Annyira elkapott a hév és a dolgozási vágy. Már-már visítozva szaladtam oda lakótársamhoz, azzal hogy:
-Rögtön! Öltözz! Megyünk munkát keresni!-nevettem felszabadultan bolondozásomon. A fiú nem nézett rám és nem reagált az ötletemre. Így hát jobbnak láttam neki ugrani boldogan és megrázni a vállát vigyorogva hogy biztos válaszoljon. Rám nézett.
-Nem lehet.-jelentette ki. Semmi együtt érzés nem volt a hangjában.-Zsidók vagyunk, nem aranyásók! Sehol sem kapunk munkát!-a hangja és közömbössége feldühített. Legalább csak azért ne mondott volna ilyen mert látja hogy milyen izgatott lettem. Nem is akartam megkedvelni ezt a gyereket! Nem is érdekel mit csinál! Én tőlem aztán még le is lövetheti magát! Ünneprontó! A rózsaszín köd a fejemben eloszlott, helyette villámok csaptak össze és vihar tört ki.
-Akkor honnan szerezzünk pénzt?-kérdeztem dühösen-Látod hogy semmink sincs! Kenyérre nem jut!-hánytam a szemére, mintha ő lenne a hibás.
-Rendben!-mondta-Ha annyira pénzt akarsz akkor...
-Igen! Annyira pénzt akarok!-szakítottam félbe.
-Rendben! Akkor gyere!-kapta meg dühösen a karom és az ágyra dobott ruháihoz húzott. Elővette a pisztolyát a kabátja ujjából és a kezembe nyomta. Először nem tudtam mire készül, később rá jöttem hogy hát persze! Jézusom!
-Nem!-kiáltottam fel karomat kihúzva szorításából és a pisztolyt a földre dobva.-Nem fogok ölni néhány szaros pénzecskéért!-tiltakoztam dühösen. Majd sóhajtottam egyet. Végiggondoltam hogy végül is ő valószínűleg eddig az ölésből élt. Tekintettel kell hogy legyek rá. Meg kell értenem hogy ő más és fél. Lenyugodva rá néztem.-Nem fogok ölni! Én nem ölök meg senkit!-mondtam lassan, nyugodtan, hogy aztán ne erőltesse és megértsen engem is mint ahogyan én őt.
-Igazad van.-enyhült meg-Nem várhatom el hogy te is ilyen bűnöző fajzat legyél mint én!-nézett rám bűn bánóan. Szegényt annyira megsajnáltam. Jónak láttam biztatóan rámosolyogni és megölelni. Szegény fiú annyira zaklatott volt. Őt sokkal jobban kikészítette a háború. Ő talán sokkal jobban képben volt a dolgokkal mint én. Ő jobban megélte ezt az időszakot.
-Sajnálom! Nem akarok veled veszekedni!-öleltem kitartóan-Nem vagy bűnöző fajzat! Jó fiú vagy!-eltolt magától és rám mosolygott.
-Gyere!-fogta meg a kezem. Kivezetett az utcára. Ha nem bíznék benne ennyire az előbbi hosszú ölelés miatt akkor már rég kirántottam volna a kezem a fogásából, de engedtem neki.
-Hová viszel?-kérdeztem, de lepisszegett. Kénytelen voltam követni. Végig vonszolt az egyik utcán, másikon. Egy házhoz vezetett. Nagy, szürke, hosszú ablakokkal, széles ajtóval. Redőny lehúzva. Kémény nem füstölt. Elhagyatott volt. Nem lakott benne senki.
-Miért hoztál ide?
-Be fogunk menni!-jelentette ki. Homlokomat ráncoltam. Sosem tudtam hogy miért áll elő őrült ötletekkel, s bár ötletei akármennyire is őrültek voltak, azért csak megállták a helyüket mindig. Akkor például azért ráncigált el oda, mert a lakókat kitelepítették, de néhány dísztárgy, sőt még arany ékszerek is maradtak ott. Mind összeszedtük, persze én nem szívesen -mert habár ez nem volt törvénytelen, az én szememben mégis bűncselekménynek számított.
***
-Egyébként minek is szedtük össze azokat a dolgokat abból a házból?-kérdeztem este lefekvéshez készülődve.
-El fogunk menekülni innen!-jelentette ki közömbösen.
-Hogy mi?-kérdeztem meglepetten.
-Mit gondoltál? Szerinted hogy fogunk megmenekülni?-nézett rám, közben abbahagyta az ágyazást.
-Nem tudom. Majd lesz valahogy!
-Nem! Akkor te maradsz! De én biztos nem fogok itt maradni a halálra várva!
-Ugyan már!-legyintettem könnyedén-Nem fogunk meghalni!-mondtam ostobán.
-Nem?-lépett közelebb hozzám-Voltál már kint az utcán?-kérdezte cinikusan, mintha a válasz nem lenne egyértelmű. Láttad te már a földön heverő halottakat?
-De egyáltalán hova akarsz menni?
-El innen. Minél messzebb.-jelentette ki szomorúan.-Velem tartasz?-kérdezte kedvesebben. Mosolyogtam és könnyedén beleegyeztem. Én már biztos mindenhova követem ezt a fiút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése