Attól függetlenül hogy a családom összes tagja zsidó, mi a háború kitörése előtt mindig jól éltünk. Megkaptam mindent. Apám orvos volt, anyám tanárnő. Mind a kettő igazán megfizetett. A szülinapom mindig megtartottuk. Nagy ünnepséget csaptunk minden évben. Az égész család ott volt, és rengeteg ajándékkal halmoztak el. Egyedül tavaly nem volt megtartva a szülinapom, ugyanis tavaly ilyenkor a szüleim már elmentek. Úgy gondoltam hogy ebben az évben sem lesz megtartva, ám tévedtem. Habár nem volt olyan nagyszabású mint amit a családommal töltöttem, de azért én mégis örültem neki és megbecsültem, ugyanis ha valamihez akkor ahhoz értettem. A becsülethez. Amit az, az egy év alatt tanultam amit egyedül, állandó rettegésben éltem meg.
1942. okt. 16.
A nap ami kivételesen aznap sütött, sőt nem is sütött, hanem egyenesen sugárzott, energikusan töltötte meg a szobát és igazi jó kedvet varázsolt, életet lehelt. Nem is bántam hogy majd' kisüti a szemem. Inkább örültem hogy végre érzem a melegét. Ahogy észhez tértem, az első gondolatom az volt, hogy ez a nap csakis értem világít most ennyire. Örül nekem és valósággal ünnepel engem. Hiszen ma van a szülinapom. Igen, ezen a napon születtem pontosan tizennyolc évvel ezelőtt. És ami még jobb: ma nem vagyok egyedül ezen a jeles napon mint tavaly, mert bizony most itt van velem ápoltam is aki bármennyire is meglepő, még a nap ez óráiban is (kilenc óra) mélyen szundikál itt mellettem. Mosolyogva figyeltem. Kedvem lett volna boldogan felébreszteni, és szólni neki hogy ma bizony nem aludhat, hisz még a nap is nekem süt. Neki is indultam hogy felébresztem, de amikor pont hozzáért volna a kezem, jóízűen csámcsogni kezdett majd vicces nyögéssel koronázta a csámcsogást. Aranyos volt, tán el is pirultam viselkedése láttán. Nem is zavartam. Nyújtózkodva dobtam le magamról a takarót és ugyanazzal a mozdulattal ki is pattantam az ágyból. Mosdani, fésülködni indultam, de még egy pillanatra visszatekintettem alvótársamra. Annyira szeretem nézni őt. Néha megfeledkezek magamról és sokáig nézem. Mindig megállapítom hogy tökéletes arcvonásai vannak. Dús fekete haja akkor áll legjobban ha kesze-kusza. Rózsaszín ajka és mély barna szeme nem is kölcsönözhetnének neki csábítóbb megjelenést. Na és az a sebhely... Nagyon férfias. Na de nem nézhetem naphosszat így hát tényleg el indultam. Készülődésem közben -habár nem csaptam hangzavart azért az álomszuszékom mégis felébredt. Fáradt arccal leült az asztalhoz és csak nézett ki a fejéből. Majd az ablakot figyelte sokáig. Talán ő is azon csodálkozik hogy süt a nap. De ő még nem tudja hogy miért süt. Leültem hát pont elébe egy székre és néztem és néztem mosolyogva. Hosszú merengése után még mindig fáradt arccal rám pillantott.
-Mi van?-talán először is így kellet volna tennem amikor nem akart beszélni.
-Találd ki mi van ma!-mondtam izgatottan.
-Öhm...-ráncolta a homlokát-Nem tudom.-jelentette ki közömbösen.
-Ma van a szülinapom!-ugrottam fel tapsolva. Nem is mosolygott. Felállt és bosszúsan fújtatott. Ezzel elsöprögette a jó kedvem. Miért nem tud velem örülni?
-Valami baj van?-kérdeztem tapintatosan.
-Hogy kérdezhetsz ilyent? Nem látod hogy mi megy itt? Nagyon nem érdekel a születésnapod!-förmedt rám. Csak hallgattam. Vissza fojtottam a lélegzetem, majd kiengedtem. Újra leült.
-Ma el kell menekülnünk innen.-mondta nyugodtabban.-Különben maghalunk.-hallgattam. Mit is mondhattam volna? Hogy is mondhattam volna valami okosat? Könnyedén beleegyeztem.
-Mikor indulunk?
-Kezdj el pakolni és ha kész vagy szólj!
-Te hova mész?
-Nemsokára jövök.-jelentette ki nem a kérdésemre válaszolva. Könnyedén felkapta a kabátját és se szó se beszéd, elment. Álltam még ott egy ideig, majd megfogadva a parancsát elővettem néhány táskát és gyorsan beledobtam a ruháimat és azt a néhány képet a családomról, amiket a szekrényre tettem. Néhány gyertyát, hátha arra is szükség lesz. Habár nem szívesen, de késeket is tettem el, igaz, tudtam hogy nem evésre fogjuk használni. Edényeket is. Talán azokra is szükség lesz-gondoltam. Amikor mindezt gondosan elhelyeztem a táskában, még mindig nem jött. Vártam csak vártam, múltak a percek. Azt mondta hogy mindjárt jön. Körül néztem, sóhajtottam majd végül arra a döntésre jutottam hogy kinézek az utcára, hátha itt van valahol. Nem láttam semmit kint, csak hangos puffanásokat hallottam. Nem puska vagy pisztoly hangja volt ez, valami egészen más. Kíváncsi voltam, így hát elindultam a vészjósló hang irányába. Nem kellet messzire mennem. A következő utcában hirtelen megpillantottam a katona ritmikus mozgását. Majd a vasdarabot a kezében. Valakit hevesen vert, az illető nem jajgatott, egy hang sem szökött ki a száján. Óvatosan, nagyon óvatosan közelebb léptem, de a katona takarásában még mindig nem láttam az áldozatot, így megkíséreltem még közelebb menni. Ápoltamat ütötte. A háta tiszta vér volt. A húsába vájt a vas. Négykézláb szétszaggatott felsővel állta a verést. Fel sem bírt állni. Hirtelen elveszítettem az eszem. Ezt nem teheti. Hirtelen felindulásból felkiáltottam:
-NE! Állj!-rohantam oda és ordítottam ahogy a torkomon kifért. A katona abbahagyta az ütlegelést. Hatalmas kék szemeit dühösen rám meresztette. Könnyek szöktek a szemembe és azonnal elsírtam magam az ijedségtől is, de a fiú szenvedő arcának látványától is.
-Ne! Elena...-nyögte kiszáradt torokkal alig hallhatóan. Ettől csak még jobban elérzékenyültem és hangosan kezdtem zokogni. A katona nem volt valami kíméletes. Megragadta a hajam és magához rántott. Mellkasa a hátamnak nyomult. Eldobta a vasat és inkább egy kést vett elő.
-Elena, Elena, Elena-ismételgette a nevem-bekapcsolódsz a buliba?-röhögött ízetlenül a költeményén. Arcomhoz szorította a kést és mély sebet ejtett a szemem alatt. Hangosan felnyögtem a fájdalomtól és zokogva kérleltem hogy engedjen el.
-Elengedlek. De akkor ki kell hogy végezzem a szerelmedet.
-Ne! Könyörgöm!-sírtam már halkabban-Kérem uram!
-Ne Elena!-tiltakozott fuldokló hangon a fiú.-Egyezz bele!-mondta. Ebben a pillanatban kitaláltam egy remek tervet.Bűnbánó hangon, halkan beleegyeztem a katona javaslatába így erősen eldobott, amitől a földre estem. Visszafordult a fiúhoz és a földre rúgta. Most nem vette magához a vasdarabot, így azt használhattam én. Nagyon halk próbáltam lenni. Odakúsztam az eldobott vasdarabhoz. A sorstársam nem is figyelte hogy mit csinálok. Szerintem azokban a pillanatokba csak egy valamire koncentrált, hogy most biztos agyonverik. Nem tették mert ott voltam én. Halk léptekkel a háta mögé osontam és akkorát vágtam a fejére amekkorát csak tudtam. Rögtön elkábult egy kicsit, de nem esett össze, így én még annyi nagy ütést mértem rá amennyitől végleg a földre zuhant. Nem hiszem el hogy megtettem. Nem is volt időm gondolkodni. A fém darab a földre esett a hulla mellé. A fiúra emeltem a tekintetem. Az oldalán feküdt, kezét a mellkasára szorította. Amikor elvette onnan a karját elborította a vér és a mellkasából is fojt. Odarohantam sírva és azonnal lerántottam a kabátom. A hasához szorítottam remélve hogy meggátolom hogy túl sok vér kifolyjon.
-Állj fel!-Ordítottam zokogva és fel akartam rángatni, de nagyon nehéz volt.-Gyerünk!-sírtam hangosan, mire jobb lábával és bal kezével próbálta magát felnyomni. Könnyes szemem és az elgyengült teste nem segítették erőlködésemet, de végül csak sikerült lábra állnia. Nagyon erősen kellet fognom mire visszavezettem őt a lakásba. Kezeim a szorítástól teljesen elgémberedtek, de csak nem adtam fel. Végig fal mellett mentünk, hogy annak is támaszkodni tudjon. Még sosem láttam ilyent azelőtt. A családomban sosem volt "divat" az erőszak. Még sosem láttam hogy hogyan vernek egy embert. Annyira megverték hogy csak csodálni tudtam, hogy nem halt meg. Bent azonnal az ágyra fektettem. Azt sem tudtam mit csináljak először. Forró vizet készítettem és lemostam a sebeit. Hangosan felszisszent akárhányszor hozzáértem a kilátszó húshoz. Ahogy megtisztult a vértől, máris jobban látszott, hogy mennyire mély sebeket ejtett rajta az a katona.
-Ez egy szörnyeteg volt. Meg fogsz javulni.-suttogtam nem is tudom hogy melyikőnknek. Alig mertem hozzáérni. Nem akartam még több fájdalmat okozni. Bekentem a sérüléseit ugyanúgy mint először. Nyöszörögni kezdett. Először adott ki hangot, amióta visszahoztam. Így azzal sem voltam tisztában hogy miért ment el, azzal sem hogy mit követett el hogy ilyen csúnyán meg kellet fizetnie.
-Vizet!-szűrte ki a fogai között. Azonnal felugrottam, se perc alatt vittem neki vizet és gyengéden, óvatosan megitattam. Miután elvettem a szájától lassan felemelte a kezét és egy kósza tincset söpört el az arcomból. Kezét a sebemen hagyta ahol a katona megvágott. Ott megsimogatta, de nem vette el a kezét. Kedvesen rám mosolygott. Annyi minden benne volt abban a mosolyban hogy semmit nem kellet mondanunk egymásnak. Ő mégis megszólalt:
-Bruno-a homlokom ráncoltam- A nevem Bruno. Nyögte halkan, majd álomba szenderült.
1942. okt. 16.
A nap ami kivételesen aznap sütött, sőt nem is sütött, hanem egyenesen sugárzott, energikusan töltötte meg a szobát és igazi jó kedvet varázsolt, életet lehelt. Nem is bántam hogy majd' kisüti a szemem. Inkább örültem hogy végre érzem a melegét. Ahogy észhez tértem, az első gondolatom az volt, hogy ez a nap csakis értem világít most ennyire. Örül nekem és valósággal ünnepel engem. Hiszen ma van a szülinapom. Igen, ezen a napon születtem pontosan tizennyolc évvel ezelőtt. És ami még jobb: ma nem vagyok egyedül ezen a jeles napon mint tavaly, mert bizony most itt van velem ápoltam is aki bármennyire is meglepő, még a nap ez óráiban is (kilenc óra) mélyen szundikál itt mellettem. Mosolyogva figyeltem. Kedvem lett volna boldogan felébreszteni, és szólni neki hogy ma bizony nem aludhat, hisz még a nap is nekem süt. Neki is indultam hogy felébresztem, de amikor pont hozzáért volna a kezem, jóízűen csámcsogni kezdett majd vicces nyögéssel koronázta a csámcsogást. Aranyos volt, tán el is pirultam viselkedése láttán. Nem is zavartam. Nyújtózkodva dobtam le magamról a takarót és ugyanazzal a mozdulattal ki is pattantam az ágyból. Mosdani, fésülködni indultam, de még egy pillanatra visszatekintettem alvótársamra. Annyira szeretem nézni őt. Néha megfeledkezek magamról és sokáig nézem. Mindig megállapítom hogy tökéletes arcvonásai vannak. Dús fekete haja akkor áll legjobban ha kesze-kusza. Rózsaszín ajka és mély barna szeme nem is kölcsönözhetnének neki csábítóbb megjelenést. Na és az a sebhely... Nagyon férfias. Na de nem nézhetem naphosszat így hát tényleg el indultam. Készülődésem közben -habár nem csaptam hangzavart azért az álomszuszékom mégis felébredt. Fáradt arccal leült az asztalhoz és csak nézett ki a fejéből. Majd az ablakot figyelte sokáig. Talán ő is azon csodálkozik hogy süt a nap. De ő még nem tudja hogy miért süt. Leültem hát pont elébe egy székre és néztem és néztem mosolyogva. Hosszú merengése után még mindig fáradt arccal rám pillantott.
-Mi van?-talán először is így kellet volna tennem amikor nem akart beszélni.
-Találd ki mi van ma!-mondtam izgatottan.
-Öhm...-ráncolta a homlokát-Nem tudom.-jelentette ki közömbösen.
-Ma van a szülinapom!-ugrottam fel tapsolva. Nem is mosolygott. Felállt és bosszúsan fújtatott. Ezzel elsöprögette a jó kedvem. Miért nem tud velem örülni?
-Valami baj van?-kérdeztem tapintatosan.
-Hogy kérdezhetsz ilyent? Nem látod hogy mi megy itt? Nagyon nem érdekel a születésnapod!-förmedt rám. Csak hallgattam. Vissza fojtottam a lélegzetem, majd kiengedtem. Újra leült.
-Ma el kell menekülnünk innen.-mondta nyugodtabban.-Különben maghalunk.-hallgattam. Mit is mondhattam volna? Hogy is mondhattam volna valami okosat? Könnyedén beleegyeztem.
-Mikor indulunk?
-Kezdj el pakolni és ha kész vagy szólj!
-Te hova mész?
-Nemsokára jövök.-jelentette ki nem a kérdésemre válaszolva. Könnyedén felkapta a kabátját és se szó se beszéd, elment. Álltam még ott egy ideig, majd megfogadva a parancsát elővettem néhány táskát és gyorsan beledobtam a ruháimat és azt a néhány képet a családomról, amiket a szekrényre tettem. Néhány gyertyát, hátha arra is szükség lesz. Habár nem szívesen, de késeket is tettem el, igaz, tudtam hogy nem evésre fogjuk használni. Edényeket is. Talán azokra is szükség lesz-gondoltam. Amikor mindezt gondosan elhelyeztem a táskában, még mindig nem jött. Vártam csak vártam, múltak a percek. Azt mondta hogy mindjárt jön. Körül néztem, sóhajtottam majd végül arra a döntésre jutottam hogy kinézek az utcára, hátha itt van valahol. Nem láttam semmit kint, csak hangos puffanásokat hallottam. Nem puska vagy pisztoly hangja volt ez, valami egészen más. Kíváncsi voltam, így hát elindultam a vészjósló hang irányába. Nem kellet messzire mennem. A következő utcában hirtelen megpillantottam a katona ritmikus mozgását. Majd a vasdarabot a kezében. Valakit hevesen vert, az illető nem jajgatott, egy hang sem szökött ki a száján. Óvatosan, nagyon óvatosan közelebb léptem, de a katona takarásában még mindig nem láttam az áldozatot, így megkíséreltem még közelebb menni. Ápoltamat ütötte. A háta tiszta vér volt. A húsába vájt a vas. Négykézláb szétszaggatott felsővel állta a verést. Fel sem bírt állni. Hirtelen elveszítettem az eszem. Ezt nem teheti. Hirtelen felindulásból felkiáltottam:
-NE! Állj!-rohantam oda és ordítottam ahogy a torkomon kifért. A katona abbahagyta az ütlegelést. Hatalmas kék szemeit dühösen rám meresztette. Könnyek szöktek a szemembe és azonnal elsírtam magam az ijedségtől is, de a fiú szenvedő arcának látványától is.
-Ne! Elena...-nyögte kiszáradt torokkal alig hallhatóan. Ettől csak még jobban elérzékenyültem és hangosan kezdtem zokogni. A katona nem volt valami kíméletes. Megragadta a hajam és magához rántott. Mellkasa a hátamnak nyomult. Eldobta a vasat és inkább egy kést vett elő.
-Elena, Elena, Elena-ismételgette a nevem-bekapcsolódsz a buliba?-röhögött ízetlenül a költeményén. Arcomhoz szorította a kést és mély sebet ejtett a szemem alatt. Hangosan felnyögtem a fájdalomtól és zokogva kérleltem hogy engedjen el.
-Elengedlek. De akkor ki kell hogy végezzem a szerelmedet.
-Ne! Könyörgöm!-sírtam már halkabban-Kérem uram!
-Ne Elena!-tiltakozott fuldokló hangon a fiú.-Egyezz bele!-mondta. Ebben a pillanatban kitaláltam egy remek tervet.Bűnbánó hangon, halkan beleegyeztem a katona javaslatába így erősen eldobott, amitől a földre estem. Visszafordult a fiúhoz és a földre rúgta. Most nem vette magához a vasdarabot, így azt használhattam én. Nagyon halk próbáltam lenni. Odakúsztam az eldobott vasdarabhoz. A sorstársam nem is figyelte hogy mit csinálok. Szerintem azokban a pillanatokba csak egy valamire koncentrált, hogy most biztos agyonverik. Nem tették mert ott voltam én. Halk léptekkel a háta mögé osontam és akkorát vágtam a fejére amekkorát csak tudtam. Rögtön elkábult egy kicsit, de nem esett össze, így én még annyi nagy ütést mértem rá amennyitől végleg a földre zuhant. Nem hiszem el hogy megtettem. Nem is volt időm gondolkodni. A fém darab a földre esett a hulla mellé. A fiúra emeltem a tekintetem. Az oldalán feküdt, kezét a mellkasára szorította. Amikor elvette onnan a karját elborította a vér és a mellkasából is fojt. Odarohantam sírva és azonnal lerántottam a kabátom. A hasához szorítottam remélve hogy meggátolom hogy túl sok vér kifolyjon.
-Állj fel!-Ordítottam zokogva és fel akartam rángatni, de nagyon nehéz volt.-Gyerünk!-sírtam hangosan, mire jobb lábával és bal kezével próbálta magát felnyomni. Könnyes szemem és az elgyengült teste nem segítették erőlködésemet, de végül csak sikerült lábra állnia. Nagyon erősen kellet fognom mire visszavezettem őt a lakásba. Kezeim a szorítástól teljesen elgémberedtek, de csak nem adtam fel. Végig fal mellett mentünk, hogy annak is támaszkodni tudjon. Még sosem láttam ilyent azelőtt. A családomban sosem volt "divat" az erőszak. Még sosem láttam hogy hogyan vernek egy embert. Annyira megverték hogy csak csodálni tudtam, hogy nem halt meg. Bent azonnal az ágyra fektettem. Azt sem tudtam mit csináljak először. Forró vizet készítettem és lemostam a sebeit. Hangosan felszisszent akárhányszor hozzáértem a kilátszó húshoz. Ahogy megtisztult a vértől, máris jobban látszott, hogy mennyire mély sebeket ejtett rajta az a katona.
-Ez egy szörnyeteg volt. Meg fogsz javulni.-suttogtam nem is tudom hogy melyikőnknek. Alig mertem hozzáérni. Nem akartam még több fájdalmat okozni. Bekentem a sérüléseit ugyanúgy mint először. Nyöszörögni kezdett. Először adott ki hangot, amióta visszahoztam. Így azzal sem voltam tisztában hogy miért ment el, azzal sem hogy mit követett el hogy ilyen csúnyán meg kellet fizetnie.
-Vizet!-szűrte ki a fogai között. Azonnal felugrottam, se perc alatt vittem neki vizet és gyengéden, óvatosan megitattam. Miután elvettem a szájától lassan felemelte a kezét és egy kósza tincset söpört el az arcomból. Kezét a sebemen hagyta ahol a katona megvágott. Ott megsimogatta, de nem vette el a kezét. Kedvesen rám mosolygott. Annyi minden benne volt abban a mosolyban hogy semmit nem kellet mondanunk egymásnak. Ő mégis megszólalt:
-Bruno-a homlokom ráncoltam- A nevem Bruno. Nyögte halkan, majd álomba szenderült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése