Az az egy év során, amit a szüleim nélkül, egyedül éltem le meggyengültem. Félek mindentől és mindenkitől. Legfőképpen a haláltól. Nem akarok meghalni. Senki sem akar. És azt sem akarom, hogy más meghaljon, pedig már elég soknak sikerült. Brunonak is majdnem, amikor az a katona verte. Úgy gondolom senki sem méltó arra hogy minden érték ami benne van elvesszen, és feledésbe merüljön az, hogy egyszer a világon létezett egy ilyen ember. Talán azért gondolkodok így, mert úgy ölik a fajtám, amilyen módon egy embert ölni lehet. Talán azért sajnálom meg még az elázott kutyát is. Talán azért vagyok gyenge és azért sírok és zokogok úgy mint egy kisgyermek.
1942. okt. 17.
Hál' Istennek ő végig aludta az éjszakát. Nem ébredt fel. Nem láttam rajta azt, hogy békésen aludt volna, de legalább ő álmokba tudott menekülni, ellentétben velem. Ha el is aludtam volna, akkor is rémálmok gyötörtek volna
Reggel nem keltem olyan örömmel mint ahogy szoktam. Nem is volt rá okom. Fáradt is voltam, Féltem is és sajnálatot is éreztem Bruno iránt. Hasznossá tettem magam és meleget csináltam, azaz begyújtottam. Vizet melegítettem és mindent elkészítettem, mire Bruno felébredt. Egészen 9 óra felé járhatott az idő amikor lassan kinyitotta a szemét és fáradtan ásított egyet. Lassan fel akart ülni de amint ülő helyzetbe akarta rántani magát nyögve visszaesett ahogy a sebei meghúzódtak a vállán és a hátán. Rögtön odaugrottam hozzá hogy segítsek, megfogtam a karját és ő nyögve lassan feltolta magát.
-Jól vagy?-kérdeztem és megérintettem az arcát. Gyengéden magam felé fordítottam, hogy rám nézzen. Könnyesek voltak a szemei.
-Bruno! Te sírtál?
-Nem!-jelentette ki hidegen és lassan felállt. Én ott maradtam az ágyon és figyeltem ahogy megmosdik majd vizet enged magának és az ablakhoz sétál, figyelve a kinti helyzetet. Én csak néztem magam elé. Ezzel telt a reggelünk. Tegnap még kedves volt amikor segítettem neki megfürdeni és leápoltam a sebeit majd gyengéden magam mellé fektettem az ágyba és egy-két szót váltottuk. És kedves volt. Közel éreztem magamhoz. Lelkileg is közel. Olyan változó a hangulata. Én mindig hozzáérek. megérintem az arcát vagy a hátát vagy valahol. Csak hogy érezze hogy kezdek kötődni hozzá, de ő semmi viszonzást nem mutat. Egymásra vagyunk szorulva. Ő is tudja. De hát akkor miért nem tud kedves lenni mint én? Csak némán állt az ablak előtt.
-Jó, szerintem se szólj hozzám!-törtem meg a csendet felé nézve kicsit bosszankodva.
-Mit szóljak?
-Bármit!-álltam fel hirtelen és megrántottam a vállam.
-Nincs sok értelme!-emelte meg a hangját
-Miért ne lenne?-mentem közelebb.
-Mert úgyis meghalunk!-jelentette ki közömbösen.
-Te erősnek mutatod magad!- kezdtem vádlón -Te nem mersz senkit megszeretni mert tudod hogy fájna ha elveszítenéd! Van szíved! Csak nem mered használni!-emeltem meg a hangom én is- Te az hiszed nincs értelme a szeretetnek! A szerelemnek! Tudod te egyáltalán hogy mi az?- léptem oda hozzá és próbáltam a szemébe nézni de nem engedte! Ez csak még jobban felbosszantott és arra ösztökélt hogy rákiáltsak:-Te gyáva vagy!-kiáltottam és rögtön rám is nézett. Hirtelen elkapta a kezem és a falnak tolt dühösen. Megijedtem.
-Nem tudod mit beszélsz te buta kislány!-nézett dühösen majd megfordult és a fogashoz ment ahol a kabátja fel volt akasztva. Felkapta magára azt is és a bakancsot is.
-Mire készülsz?-ijedtem meg.
-Elmegyek!-mondta úgy, hogy nem is nézett rám!-hirtelen elsírtam magam és amikor ki akart lépni az ajtón utána kaptam.
-Ne menj!-markoltam az alkarját sírva, de morogva "kitépte".
-Viszlát!-mondta és becsapta maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban sírva rogytam össze. Az ő lépteit pedig még hallottam ahogy elszelel, vagy inkább elmenekül.
-Te nem tudsz szeretni!-kiabáltam sírástól rekedt hangon.
-Bruno szemszöge-
Ezt azért mégsem lehet csinálni velem! Senki nem dörgölheti a pofámba hogy gyáva vagyok! Nem vagyok gyáva! Nem csak látszatra vagyok erős! És tudok szeretni, csak nem mindenkit! Őt talán sosem tudtam volna! Vagy fene tudja. Tény hogy tetszett. Hogy szívesen megnéztem minden nap karcsú alakját és pehelylépteit amikor sürgött forgott körülöttem. Talán tetszett a hangja is amikor kacagott, vagy csak simán beszélt. Szép volt! Szép, de a rajongás vagy, a tetszés nem segít! Az semmi. És az hogy néha szörnyen idegesített a pozitív gondolkodásával csak még rátett egy lapáttal. Jobb is lesz így! Nekem nem kell egy ilyen kis rinyás kislány! A magam útját kell hogy járjam, ha már úgyis meg kell hogy haljak!
Kimentem a város szélére ahol már nem voltak házak csak fák.. amolyan erdős rész volt. Leültem egy szép füves területre, ahol láttam az eget. Igaz nem sütött a nap, de az eső sem esett és ez éppen jó volt így. Sokáig ültem ott szótlanul semmire sem gondolva csak a percnek örülve. Behunytam a szemem. És hanyatt feküdtem. Közben nézelődtem. Valami nem stimmelt. Valami baj volt. Éreztem. Hirtelen felültem. A hátam megszűnt fájni. Jobbra-balra tekintgettem. A távolból valami fekete madarak szálltak föl víjjogva. Én is felugrottam és az oldalzsebemből előrántottam a pisztolyom amit tegnap szereztem a katonától aki majdnem megölt. Valaki hirtelen a hátam mögé lépett és puskát nyomott a hátamhoz. Eldobtam a pisztolyt és feltartottam a kezem. A hónom alatt hátranéztem. Egy női lábat pillantottam meg.Úristen! Ez Elena lába! A földön ült a haját a katona fogta, a keze hátra kötve a száját egy piszkos rongy szorította le, a szeme könnyes. Halkan sírt. Ekkor hirtelen minden elsötétült bevadultam mint a bivaly! Ahogy hátrafordultam gondolkodás nélkül, reflexből ütöttem le a katonát, ám mintha meg sem kottyant volna neki az arcomba röhögött. Akkor csapott belém a felismerés villáma. De hiszen ez AZ a katona! Az aki tegnap megtámadott. De hisz az meghalt! Sokkolt! Kitágult szemekkel rogytam össze. Megint rám röhögött. Nem csináltam semmit csak néztem rá. Elena visítozni kezdett. Minél hangosabban visított annál gyorsabban tértem magamhoz, így újra felálltam és egy késsel le akartam szúrni a katonát, de valamiért megszédültem és a kezem arrébb esett. Pont Elenára, akinek véletlenül a szívébe döftem a fegyvert.
Ekkor ijedtem fel szörnyű rémálmomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése